Amerigo Tot gyűjteményes kiállítása a Műcsarnokban

Ez az első magyarorsz-gi kiállítás kevés híján negyven év művészi pályafutására enged visszatekintést — amely a maga síkján éppen olyan kalandos, merész és teljességre törő, mint Amerigo Tot tényleges életútja. A németországi Bauhausban eltöltött tanulóévek alatt készült grafikákat (elvont geometrikus rajzok) találóan nevezte egyik méltatója túláradóaknak. Kiegyensúlyozott szerkezetük nem a hideg mérlegelés, hanem a megfékezett szenvedély terméke. De ugyanez áll — megfordítva — a későbbi idők leginkább játékos vagy érzéki alkotásaira is (Aretino-illusztrációk, Európa elrablása változatok stb.)
A harmincas évek elején otthonává lett Róma az antik és a reneszánsz művészet élményét és ezen át a valóság érzékelhető meghódításának örömét hozta meg számára. Bizonyára nem véletlen, hogy az életöröm főműve, A szép Partenopeia éppen a világháború éveiben született. Szereti a végleteket.
A legfrissebb művekhez az átmenetet a Kavicsasszony-sorozat alkotja, ezek a legalább annyira emberi, mint kőalakzatok, amelyekben már egyre nagyobb heIyet követel magának elvont térformálás és maga az anyag. Így jutott el —, és vezeti a nézőt is — az egészen elvont szobrokig, a technika korszakának emlékművéig (az egyik címe Őfelsége, a Kilowatt),
Az idén készült Csurgói Madonnán mintha összegeződnének a „reneszánsz" és a „gép"-korszak eredményei.
Már ez a néhány példa is érzékelteti talán, mennyire sok arcú Amerigo Tot. (Tót Imre) művészete. Mintha nem is egyetlen emberé lenne. Melyik az igazi arc? Aki valóban megérti a művészegyéniség hangját a művekben, nem kételkedik benne: hogy mindegyik.