Tot

Amerigo Tot anyaga (mint ahogyan egész élete is zajlott) kalandos körülmények leküzdése árán jutott el a budapesti Műcsarnokba. Hogy ismerkedjem szobraival, s amennyire a helyzet engedi, vele, a művésszel, az emberrel, ott járkáltam a rendezés alatt. Járkálás, nézegetés közben megmosolyogtotó benyomást szereztem, mondhatnám azt is, „felismerésem" támadt. Ha másnap Tot az öregapjáról őrzött emlékei között egyet el nem beszél, aligha volna bátorságom megírni benyomásomat. De így ő maga adta a támasztékot, saját ötletem alá a bázist . . .
Először a benyomás: a Műcsarnokban olyan érzés kerekedett bennem felül, nintha egy kitűnően megszervezett, fegyelemhez szoktatott cirkusz bontaná ki sátorponyváját. Minden kellék a helyén, az erős kötelek rendben, a jóltartott állatsereg nyugodtan vár az esti fellépésre, a reflektorok kigyulladására. Az igazgató pedig egy személyben az állatidomár, a medveetető, a trapézművész, a mélytengeri búvár a magasban és mélyben egyforma biztonsággal dolgozik, mozog, akárcsak az életnek nevezett közegben.
Tóth Imre története mintha nem is a szelíd lankájú Pannóniából származna, hanem Móricz sűrűvérű Erdélyéből, vagy a Juss festőjének és a Koszták Alföldjének zsíros, szenvedélyes televényéből sarjadt volna ki. Öregapja Tóth Imre 103 éves volt a Tanácsköztársaság idején, amikor a népművelés, a népszórakoztatás programja egy cirkuszt küldött a Fejér megyei Csurgóra. A cirkuszigazgató egy kis elefántot vezetve lépett a Tóth-portára. Öregapo és unokája csodálkozva hallotta: ez az elefánt. „Ez volnék én?" — mormogta maga elé a 103 éves ember. Aztán fordult egyet, kiemelt egy lőcsöt a szekérből, komótos léptekkel átment legjobb barátjához és a lőccsel agyonverte. A legjobb barát, a nála néhány fertály földdel gazdagabb paraszt ugyanis megtehette, hogy megnézze a millenniumi cécót és az akkor nyílt Állatkertet 1896-ban. Mikor hazajött, egy összekoccanás alkalmával odavágta az öreg Tóthnak: „Olyan vagy, mint egy elefánt."
A 103 éves Tóth Imrét a fehérvári bíróság elengedte. Mit is kezdhetett volna vele, a 103 éves emberrel. Amerigo Tot itt befejezte a történetet. A többi már az én kombinációm, ötletem, „felismerésem" képzettársításából jött létre. Az eleven eszű, minden iránt érdeklődő, 10 éves parasztgyerek, mialatt öregapja elintézte lovagias ügyét, széjjelnézett a cirkusz körül, hisz olyat még az öregapja sem látott. Ott figyelhette meg azt a fegyelmet, gondosságot, pontosságot, rendet, amin mindenfajta produkció sikere áll vagy bukik. „A művész nem lehet el reklám és önreklám nélkül" — nyilatkozta egyszer.
Tot, a sokoldalú, kiművelt tehetség, a Grock formátumú filozófus clown, még a transzparenseit is maga barkácsolja, varázslatos ügyességgel, jobbat, szebbet, mint a hivatásosak.
Nem vagyok balga, nem állítom, hogy meglátni és megismerni egy embert pillanat műve; Amerigo Tot-ról néhányszor és futólag beszéltem. Láttam o kiállítását, olvastam nyilatkozatait, ismerem a Tot-legendát. S mindezen fölöttébb hiányos tudás birtokában bízom abban, hogy a kényeskedő sznobokon kívül senki sem emel kifogást „felismerésem" ellen.