Amerigo Totra várva

Tíz óra. Telefonon megbeszéltük, hogy a Műcsarnok bejáratánál várom. A Nap most fordul errefelé. Leülök a lépcsőre.
Tulajdonképpen előbb tudtam, hogy a legnagyobb szobrászok egyike, mint azt, hogy hazánkfia. A Tot név nem tünt ismerősnek. Pedig a fehérárcsurgói születésű Tóth Imre máig is megőrizte ízes magyar beszédét; egyénisége is magyar vonásokat rejt.
Az első alkotása, amivel találkoztam Rómában a Termini pályaudvaron volt. Pontosabban a pályaudvar bejárati részén végighúzódó fríz.
Sokan dicsérték már, hogy milyen szép. Kevés elvont szobrászati művet ismertem addig. S amikor ezt a lapos téglalapba komponált kavargó vonelegyüttest megláttam, nem értettem. Leültem hát vele szemben, s jól szemügyre vettem. Mellettem alkalmi rajzoló működött, aki öt perc alatt kivánságra elkészítette bárki portréját. A cégére az angol királynő volt, saját rajzban természetesen. Hátam mögött barokk szökőkút prüszkölte és okádta a vizet meztelen márvány nimfákra. Autók dübörögtek, s emberek sereglettek körülöttem, mérhetetlen mennyiségben és hangzavarban. Messziről kiszűrődött az érkező és induló vonatok hangja.
Emlékszem arra gondoltam, hogyan, vajon mikor kellene ide visszajönni ahhoz, hogy nyugodtan — mint egy múzeumban — nézhessem meg Tot frízét. Aztán, jobban elmélyülve ebben a kavargásban, mint egy villámgyors felismerés, úgy jöttem rá valamire: Ez a mű csak itt és csak így jó. A vad ritmusú vonalrajzok, a váltók zajával és sietők mozdulatával alkotnak harmóniát.
Férfira legfeljebb tíz percet szoktem várni. Barátnőre huszat. Interjúalanyra harmicat. Most Amerigo Totra várok.
Tíz óra negyven.
Itt a Műcsarnokban látható — múzeumi csöndességben — a Termini domborműve, természetesen fényképen. S itt a többi épületplasztika. Számomra azonban ezek csak az igazi tér és az igazi hangulat egységévei lesznek teljesek.
Azt nyilatkozta valahol, hogy elindult a nonfiguratív irányzatokból — remek illusztrációja ennek a korszaknak a dessaui sorozat —, de Itáliában találkozott a reneszánsszal, s ez a találkozás ismét az alakos kompozíciókhoz vezette vissza. Végül az újabb alkotások ismét absztraktok.
rre rá is cáfol azonnal, egy nagyszerűen átélt alakos szobra: a Csurgói Madonna. 1969-ben Fehérrárcsurgón kerül felállításra. Nem szokványos madonna. Stílusát tekintve úgy fogalmaznék: konstruktív klasszicizmus. A madonnaszobrokon megszoktuk a felmagasztosult, legalábbis tiszteletet sugárzó anyaábrázolást. Ez az anya, amely szögletes lepelgyűrődések alatt térdel, sokkal inkább a gyermekét óvó, védő, gyermekéért élő, alázatos anya, mint felmagasztosult madonna. És a gyerek! Ki ne gondolna azonnal a Fehérvárcsurgón első lépéseit rendbe igazító kis Tóth Imrére!? Az anya, mint a föld, a szikla, az élet, a béke, amint lépéseit segíti. A gyermek, aki lép, aki megindul. aki mosolyogva, a biztonság mosolyával néz szét a világban. De milyen ez a világ? Amerigo Tot földszimbólumai nagyon elvontak és — bár ez látszólag ellentmondás — nagyon emberiek. A föld szeme — ábrázolja egyik szobra. A föld füle — a másik. Emberivé tenni ezt az olykor embertelen világot — hirdeti mindegyik. Egymást örlő fakörök között egy kéz emelkedik: búcsúzik, mementót kiált — Komarov űrhajós emlékére készült.
Pörgetein magamban a szobrok sorát. Katalógusa nincs a kiállításnak, szükséges tehát a fejkatalógus, meg az élmény, amely mély lenyomatot hagy az emberben.
Tothoz nem elég külsőségeiben közeledni. Sőt, szinte lehetetlen. Csak akkor válnak szobrai élménnyé, ha az ember — belefogózva a szobrok címének ,,fogantyújába" átlendül a valóságon a művész élményvilágába, s abban igyekszik megkeresni a saját hasonló élményeit.
Tizenegy óra van. Sanos, tovább várni nem tudok. Én is elfoglalt ember vagyok. Ő is bizonyosan.
De azért eljöhetett volna.