Dolgozni, amíg csak lehet

Tolnai Gdbor: Maradj velem, mert beesteledett

Úgy indul Tolnai Gábor új esszéje, hogy egy ideig azt hihetjük: útinapló olvasói leszünk. Itália jó ismerője, az ottani földön is honos irodalomtudós azt summázza, s idézi fel majd, amit legutóbbi olaszországi tartózkodása alatt megélt, a maga élményévé sajátított. A hang azonban, az, ahogyan fogalmaz a szerző, gyanút kelt bennünk már a legelején. Igaz, hosszú irodalomtörténész pályáján, szólott bár a régi Erdélyről, Balassiról vagy Radnóti Miklósról, munkáit soha nem a száraz értekező nyelvezet jellemezte. Szaktanulmányainak szövege „lélekkel itatódott át", s ha a szó rossz értelmében tudományos munkáiban nem is volt szubjektív, az erős személyesség nem hiányzott írásaiból. Ám mostani itáliai számvetése nyelvi stílusával is jelzi, szokatlant ad ezúttal a hetven felé közelítő Tolnai Gábor, a korábbiaktól lényegesen eltérőt. Ugyan másokról szól, elsősorban mégis magát mutatja most. A múló idővel, a halállal néz szembe, viaskodik, az elmagányosodás lehetséges voltával vet számot, létünk — léte — alapkérdéseit feszegeti, miközben szemre csupán felidézi a már halottakkal, s még elevenekkel való régebbi és újat: itáliai találkozásait. Mindezt szépíróként, „fordult nyelven". Itt már a vallomásos szépprózát színezi az elfeledni azért nem tudott, nem akart értekező stílus fel-felbukkanása.
Könnyű olvasmánynak tűnik fel elsőre ez a nagyon szép kiállítású, Ferenczy Béni és Amerigo Tot munkáival gazdagított vékonyka kötet. Megtévesztheti az eléggé oda nem figyelő olvasót. Epizódokat rakosgat egymás mellé Tolnai, akaratlan meglesett-kihallgatott búcsúzó olasz szerelmesekről szól, vonatbeli beszélgetést elevenít fel, s esetlegesnek, súlytalannak vélhetők azok a villanásnyi képek is, amelyeken a jórészt immár halott művészek, többnyire a szerző személyes ismerősei sorakoznak. Quasimodo, Ahmatova, Ungaretti, Simon István, Darvas József, a többiek. De Michelangelo Piétaját, Sírbatételét, a barát, kor- és nemzedéktárs Amerigo Tot Tóth Imre — portréját sem a szakember, a tudós rajzolja-elemzi ezúttal, hanem egy érzékeny, horzsolt lelkű, öregedő ember. Aki maga is azzal küzd, amivel akkor Michelangelo küzdhetett, a közelítőnek tudott elmúlással, az öregedéssel, Amerigo Tot fájdalmas-szép gondjával. S az alapkérdéssel. Hogy vajon érdemes-e kínlódni, gyötrődni, alkotni, ha ezt a sorsszerű, kikerül-hetetlen halál árnyékában cselekedhet) csupán az ember? Értelme van-e az egésznek, s hogyan is legyen akkor, amikor már be-alkonyulni látszik? A Maradj velem, mert beesteledett egészén ez vonul végig, rendezetté, egységessé, feszes kompozíciójúvá ez teszi ezt a munkát.
Helyükre kerülnek, szorosan összekötődnek „Innen olvasva" a laza sort alkotni látszó, önmagukban csekély súlyú mozaikrészek. Összességükben hivatottak felvetni-megválaszolni Tolnai Gábor —mindannyiunk — nyugtalanító, félelmetes személyes kérdéseit. Bár halottakról szól a legtöbbször a szerző, az elmúlás előtti pillanatokat (heteket, éveket) hozza elő az emlékezés, mégsem keserű, leverő, kiábrándító az, amit mindevvel válaszként elmond. Felemelő, bizakodásunkat növelő, bennünket élet- és alkotáspártivá tenni igyekvő üzenet Tolnai Gábor itáliai számvetése.
Hiszen azt az Ungarettit mutatja, aki már-már halottként, öregemberként kivirágzik még egy kései szerelemben, s csodálatos verseket alkot. Azt a fáradt, idős Ahmatovát, aki büszke és okos emberségű választ ad az őt rosszul ünneplőknek. Az öreg Michelangelót, aki daccal-dühvel gyönyörűt teremt, holott tudni véli már: „nincs megváltás", és a halál elől sem menekedhetünk.
Akár egy Kosztolányi-parafrázisként, Tolnai Gábor „szeptemberi áhítataként" is olvasható ez az esszé. Lásd, így kell tenni — mondja—, ha már bealkonyodott, vagy az közelít. Szeretni, tréfálni, az élet apró örömeit Is élvezni, s dolgozni, alkotni mindenekelőtt. Mert értelmetlenné, feleslegessé a halál, az elmúlás csak annak az életét teheti, akié az lenne halhatatlanul Is. Azét soha, aki teszi szépen a reá bízottakat, a számára lehetségest mindaddig, amíg meg nem állítja a feltartóztathatatlan haladó idő. Úgy vélem — tudom —, erről szól Tolnai Gábor új könyve. Ezt megértve, gondolom, azok is megenyhülnek, akik mást, irodalomtörténetet, tartalmas szakmunkát vártak, reméltek a szerzőtől, s ehelyett egy furcsa-szép lírai utazásban lehettek „csupán" a társai ezúttal. (Szépirodalmi)