Otthon és itthon

Interjú Amerigo Tot — Tóth Imre szobrászművésszel

Amerigo Tot szobrászművészt, aki hatvan évvel ezelőtt Fehérvárcsurgón Tóth Imrének született, s akinek Via Margutta-i műterméről és szülőfalujában tett látogatásairól több meghatott beszámolót olvashattunk az elmúlt években — ismét hazajött Itáliából. — Hányadszor két év óta? — Már nem számolom. A magyar h-tárörök úgy köszöntenek, hogy isten hozta, művész úr. A télen ugyan szovjet tank hozott, azaz húzott szártóföldeken át, toronyiránt, nagy hóviharban, éppen karácsony napján. Sopron után akadtam el. Az autó csomagtartójában találtam egy régi rakétapisztolyt. Szerencsére még működött. Kilőttem, s ez hívta fel ránk — mert többen is voltunk — a távolabb cirkáló mentőosztagok figyelmét. — Mi hozza haza ilyen gyorsan: A szíve, a levegő, a szülőföld illata? — Budán építek magamnak egy házat. Tavaly kineveztek tiszteletbeli tanárnak az Iparművészeti Főiskolára. Csodálatosan termékeny anyagra találtam a hallgatókban. Itthon akarom tölteni ezentúl az év egy részét. — Tanítani fog? — Nem. Nevelni szeretnék. Az a véleményem, hogy a művészetet sem megtanítani, sem megtanulni nem lehet. Hanem hogyan lesz valakiből mégis művész? Ezen talán töprengjenek mások, ha van rá idejük. A főiskola adja meg a lehetőséget, hogy a tehetséges fiatalemberek művésszé érjenek. A magyar művészeti főiskolákon ma értik ezt, úgy látom, s ezért dolgoznék szívesen a fiatalok között. Arra kell nevelni őket, hogy kitörjenek a műteremvilágból, ismerjék meg az életet. Vegyenek részt minden olyan dologban, ami építhet rajtuk. Csak kifelé lehet élni. A művész nem alacsonyodik le, ellenkezőleg: növekszik a tömegben. Somogyi elment Hódmezővásárhelyre és érvelt, magyarázott az embereknek, hogy miért csinálta olyanra a Szántó-Kovács-szobrot, amilyenre csinálta. Igaza van. Így kell. — Közvetlen dialógus a közönséggel? — Az bizony. Enélkül nincs művészet. Napjainkban, legalábbis. Nem szeretem, amikor egy harmadik személy magyarázza az embereknek, hogy mit akar a művész. Tegye ő maga — ha szükség van rá. Tavaly nyáron, a tihanyi kiállításomon — mindennap ott voltam, megfigyeltem — több elvont, mint figurális kompozíciómat ábrázoló reprodukció kelt el. Főként a fiatalok körében. Megkérdeztem egy piros nyakkendős úttörőfiút hogy miért éppen A föld füle című szobor képét vette meg. Nem tartozik a könnyen megérthető munkák közé. Azt felelte: azért, mert meg akarja érteni, amit még nem ért. Ez a kisfiú is megnyitotta a dialógust — velem, önmagával, a világgal. Ha jól felelünk neki, megérti majd, hogy a művészet nem nyári szünidő, hanem éppen olyan , munka, mint bármi más. — Mások is kérdeztek? — Nagyon sokan. S nem volt ritka az olyan kérdés sem, aminek számomra semmi értelme sincs, hogy „absztrakt" vagy „figurális" szobrász vagyok-e? Azt hiszem, ma már nem is szabadna erről beszélni. A kérdésnek csak úgy van értelme, hogy szobor-e vagy nem szobor? (Gondoljunk a Medgyessy-anekdotára: Ez nem ló, ez szobor.) A szobrászat — s általában minden művészet, ha igazán művészet — az élet része. Gyakran visszakérdezek ilyenkor: szereti-e ezt vagy azt a szobrot? Vagy zeneművet, költeményt. Mert csak a szereteten át alakulhat ki a megértés. Megzendül-e valami benne, ha ránéz, hallgatja, olvassa? Furcsának találom egyébként, hogy kitűnő kritikusok éveken át le sem írják azt a szót, hogy szeretet ...
— Talán hogy elkerüljék az érzelgés gyanúját. — Miért ne érzelegne az ember önmagában? Ki nem teszi? Csak aztán nehogy véletlenül kifejezze. Mindenesetre a szeretet szót többször kellene használni. De ha már szóba került a kritika: én mindenekelőtt önkritika-párti vagyok. Az önkritika nem valami zsdánovi találmány. (A kritika sem. —A szerk.) Létezik, mióta ember él a földön. Talán csak valamivel több kellene belőle, bizonyos esetekben. — Egy szót még a dialógusról. Csak a művészetben? — Dehogyis. Nincs „szakdialógus, az képtelenség. Miért lehet ma nálunk: — most Magyarországról beszélek — a legkülönbözőbb érveket hangoztatva beszélgetni a művészetről; filmről, színházról, építészetről? Mert másról is lehet: tudományről, gazdaságról, politikáról. A dolgok összefüggenek. Éppen az előbb mondtuk: a művészet az élet része. — Mi az oka, hogy újabban — ezen azt értem, hogy egy-két évtizede —mind gyakrabban vállal épületdíszítést? (Az olvasó tájékoztatására mondjuk el, hogy Amerigo Tot készítette — a többi között — a római Termini pályaudvar főbejáratának reliefjét, a római autóklub nagyméretű betonplasztikáját, a Raffaello óceánjáró plasztikai díszeit, a Palazzo dello Sport — Nervi alkotása — páholyának mellvédkerámiáit, az olasz külügyminisztérium dísztermének dekarációját, a római egyetem kémiai intézetének festett paneljeit.) — A háború óta megfigyelhető, hogy az építészet és a szobrászat találkozásra törekszik. Az első három-négy esztendőben nem voltak feltűnőek még a jelek; lakni és létezni kellettek a házak. Ma már igen. Keleten— Nyugaton egyaránt. Mindkettő újfajta teret-plaszticitást keres. Az a meggyőződésem, hogy az építészet és a szobrászat együtt új reneszánsz felé halad. Talán más nyelven, talán szokatlanabbul — de az emberben élő örök érzéseket igyekszik kifejezni. Az idő majd dönt. De, a művész ezt nem várhatja meg. A művész dolgozik, mert egyebet nem tehet. — Mit csinál jelenleg? — 1960-ban egy pályázatot nyertem, a nápolyi felkelés két nagy alakjának, az 1814-ben kivégzett Bandlera testvéreknek az emlékművét csinálom meg. 14 méter hosszú lesz, s Cosenzában állítják fel. Ezen dolgozom egész nyáron. S van még két nagyobb munkám, Kopperthágában és New Yorkban. — Válaszol egy személyes kérdésre? — Hogyne. — Ön külföldön lett nagy szobrásszá. Németországban, Franciaországban, de főleg Itáliában, ahol több mint három évtizede él. Alig több, mint két év óta jár haza ismét Magyarországra. — Gondolom, mit akar kérdezni. Olyasfélét., hogy hol vagyok otthon. „Itthon''-e — Fehérvárcsurgón, Budapesten, magyar barátaim között vidéken —, vagy „otthon", Rómában, a Via Marguttán? Két éve, amikor először-másodszor tértem haza, minden érzékszervemmel szívtam magamba Magyarországot. Itt — itthon vagyok. Ott pedig — otthon vagyok. De akárhogy forgatjuk is a szavakat, mégiscsak az a vége, hogy a hazája nélkül nem lehet meg az ember.