Pofon a közízlésnek?

Meditáció egy kiállítás vendégkönyve felett

Ha jól meggondolom, nem egészen szerencsés a cím, melyet az orosz futuristáktól kölcsönöztem. A szóban forgó pofont ugyanis nem a közízlés kapta; művészeti nevelésünk jó hírnevén csattant el, a mindmáig túlzott türelemmel kezelt kispolgári ízlésficam nevében. És ami a leginkább sajnálatossá teszi: olyan embert is ért a szele, aki legkevésbé szolgált rá. Tóth Imrére, a világhírű szobrászmüvészre gondolok, akit Európa-szerte — így hazánkban is — Amerigo Tot néven tisztelnek a művészet-barátok. Felejthetetlen tihanyi kiállításának vendégkönyve — néhány helytálló bejegyzéstől eltekintve — az emberi értetlenség olyan széles skáláját mutatja, hogy szinte úgy érezzük, nyomtalanul repült el nálunk sokak feje felett az a két évtized, amelyet szocialista kultúrpolitikánk fémjelez. A magyar sajtó az utóbbi időben egész sor alapos, jól átgondolt méltatást közölt Amerigo Tot művészetéről, bár nagynevű hazánkfia, aki az Európát járó fiatal magyar művészeknek mindig önzetlen segítője volt, korábban sem panaszkodhatott arról, hogy nincs „jó sajtója" Magyarországon. Most pedig, a kiállítása kapcsán megjelent ismertető cikkekből, lelkes hangú kritikákból a közönség szinte mindent megkaphatott, amit a dunántúli származású Tóth Imréről tudnia illik, tudnia kell. Kivéve természetesen a legfontosabbat: magát a tárlaton látható anyagot: a közvetlen élmény lenyűgöző erejét a legszuggesztívabban megírt szöveg sem pótolhatja. A napfényben fürdő tihanyi múzeum bejáratánál hatalmas bronzszobor fogadja a látogatókat: „Őfelsége, a kilowatt", melyet alkotója Veszprém megyének ajándékozott. Belül, a sajátságos hangulatú kiállítási termekben és az egykori kolostor udvarán pedig — kronológikus elrendezésben — a gazdag életmű szállítható részének java: ötvennégy szobor és dombormű, nagyjából ugyanennyi grafika. A művész alkotásainak egy részét csak fényképen szemlélhetjük: a Termini-pályaudvar frizét, az olasz külügyminisztérium dísz-termének dekorációját, vagy a Palazzo della Foreste bronz reliefjét nem lehetett Tihanyba hozni. A kiállított anyag így is lenyűgöző. Nehéz továbblépni a művész korai — tökéletes anyagismeretről, fölényes mesterségbeli tudásról tanúskodó — szakaszának bronzcsodáitól A látogató vissza-visszatér az 1936-os „Bikák"-hoz, újra és újra megáll az 1938-ban készült „Judit" előtt, nehezen válik meg „A szép Partenopea", a „Táncoló bacchánsnők" alakjától, a „Falusi üdvözlégy"-től, vagy a képzeőművészet őskorának hangulatát idéző „Kavicsasszonyok" sorozatától. Nehéz volna élesen meghúzni azt a határvonalat, amelynél a művész „absztrakt" alkotásai lépnek előtérbe. Az életmű annyira teljes egész, annyira a „helyén van" benne minden, hogy éles ceruza sehol sem vonható. Mit ragadjunk ki a „nonfiguratív" művek közül? Mind a tartalom, mind a megfogalmazás módját tekintve nehéz a választás. Döbbenetes a „Komarov emlékére" készített szoborvízió: egymásnak feszülő, gyilkos fémtömegek közül mered az ég felé egy halálos görcsében is impozáns erejű emberi kéz. Gondolatsorokat indít bennünk a semmiféle ismert tárgyra sem emlékeztető ,,Mikrokozmosz a makrokozmoszban" (ez egyébként a New Yorkban felállítandó Bartók-emlékmű terve), és az ugyancsak hazai ihletésből született „Hommage a Karinthy-Olivecrona". Töprengve állunk meg a „Sebesült páncélos" előtt, hogy aztán magukkal ragadjanak bennünket a kozmikus korszak szellemében fogant alkotások: „A Föld szeme", a „Geometrikus meteor", a „Képtelen párbeszéd", vagy a ,Hódolat az ikerrepülőknek" című alkotás. Szokatlan, de cseppet sem zavaró ellenpontként áll a „nonfiguratív" alkotások között a „Csurgói madonna", amelyet a művész szülőfaluja, Fehérvárcsurgó számára készített. Talán erőltetettnek tűnik az egybevetés, de bennem első magyar nyelvű versünknek, az Ómagyar Mária-siralomnak a hangulatával találkozott a szobor hatása. Három egymást követő napon tértem vissza a tárlatra, és miután harmadszorra is találtam még felfedezni valót, szerettem volna azt is megtudni, hogyan vélekedik a látottakról az átlag-néző, akinek ízlésére annyiszor történik hivatkozás. Fellapozom hát a kiállítás vendégkönyvét, és néhány észrevételt kijegyeztem belőle. „Mester ezt itthon nem tudta volna megcsinálni. Csak látogatóba jöjjön haza!" — fuvolázza a nyugati életforma egyik lelkes híve. Buzgalmában elfelejti, hogy az 1930 óta külföldön élő Tóth Imrét nem politikai meggondolások tartják távol hazájától: Ezt művein kívül többek között az is bizonyítja, hogy világéletében baloldali művészcsoportok tagja volt, és a náci letartóztatásból megszökve, partizántisztként harcolta végig a második világháborút. Bizonyos vagyok abban, hogy a szocialista hazánkat szenvedélyesen szerető Tóth Imre nem fog egyenlőségi jelet tenni a „mindent jobban tudók" és a magyar kultúrális élet közé. De az is bizonyos, hogy pedagógusaink, kultúrpolitikusaink számára jó tanulsággal szolgálhat ez a vendégkönyv, művészeti nevelésünk jelenlegi hatásfokát illetően. A következtetések levonása után pedig a tetteknek kell következnie, a tantermekben és az iskolán kívüli népművelésben egyaránt!