A hazatérő tárlata

Szabálytalan interjú Amerigo Tot—Tóth Imrével

Néhány tapasztalat által is igazolva, régóta él bennünk a gyanú, hogy az újságírónak sokszor nehezebb egy kis falu vegyesipari ktsz-ének elnökével találkozót teremtenie, mint olyasvalakIvel, akinek nevét az egész ország, sőt Európa, vagy a művelt világ ismeri. Egy nappal budapesti kiállításának megnyitója előtt hívtuk fel telefonon Tóth Imrét. Olyan időpontban tehát, ami a művésznek aligha lehetett legalkalmasabb interjúadásra. Mégis, a legnagyobb udvarlassággal és készséggel kaptunk lehetőséget a személyes találkozásra. Amerigo Tot, azaz Tóth Imre, az Olaszországban élő magyar művész második hazatérte után, nemcsak megyei, hanem az országos napilapok képviselőiként is elsőnek fogadott bennünket.

Rokonok

Két idős parasztemberrel üldögéltünk a Műcsarnok titkárságán. Fekete ruha, csizma, magasra gombolt, hófehér ing. Fehérvárcsurgóról repítette fel őket a Kultúlikapcsolatok Intézetének autója, ők a művész legközelebbi rokonai, nagybátyjai. Tóth Gábor hetvenhat éves, Tóth Miklós hatvankilenc. Főleg utóbbi és „öccse" között csekély, csupán kilenc év a korkülönbség, így elsősorban őt kérdeztük a művész gyermekkoráról. Erre az előzetesnek is minősíthető külön interjúra a véletlen adott lehetőséget, Amerigo Tot-ot elfoglaltsága rövid időre a Művelődésügyi Minisztériumba szólította. — Milyen volt Tóth Imre fiatal korában? — Milyen? Mint a többi parasztgyerek. Meg más is ... — Miben? — Rengeteget rajzolt Folyton rajzolt.

Amerigo Tot

A parasztlegény, aki rengeteget, folyton rajzolt, ma hatvanéves, de nyugodtan vallhatná magát negyvenötnek. Keménykötésű, vállas, a fényt szűrő szemüveg mögül élesen figyelő, mérlegelő tekintet villan elő. Életútja a legenyhébben szólva is változatos volt A tizenöt holdas parasztgazda fia Budapesten végezte el az akadémiát. Innen Németországba került és ott — Hitler uralomra jutásakor az elsők között — koncentrációs táborba. Szökés, melyet méltán lehet a bravúros jelzővel illet-ni. Utána Olaszország. Róma, ahol máig lakik, Hitlerékkel azonban az idő tájban Európában mindenütt találkozni kellett. Embere válogatta, hogy ezt a találkozást ki, hogyan bonyolította. Tóth Imre partizán lett, és ő, aki az emberi alkotások nagy tisztelőjének vallja magát, hidakat robbantott. Művészetével 1938-ban „futott be". Ekkor készítette el több, mint kétszáz alakos „Utolsó ítélet" című domborművét. Nagyon, sok mást mellett az ő munkája a Goldoni család kápolnájának szobrászati része, a Termini-pályaudvar százhuszonöt méteres homlokzata az olasz erdészeti minisztérium tizenöt négyzetméteres bronzkapuja és a római nagystadionnak az olimpiára megalkotott belső díszítése.

A kiállítás

A műcsarnokbeli három nagy teremnek, a kiállítás tényének, lehetetlen nem örülni. Ugyanakkor valamelyest visszásnak éreztük azt, hogy esztendőnek kellett eltelnie, amíg szülőhazája „felfedezte" távolra szakadt művész fiát. Első kérdésünk ezt próbálta feszegetni:
— Miért csak most? Nem vártunk nyers, szókimondó választ és a művész is valóban a diplomatikusabb fogalmazást választotta:
— Képzeljenek el egy hetvenéves öreg férfit, akinek fiatal felesége van és így a gyermekáldás természetesen sehogyan nem akar megérkezni. Végül a férjnek mégis sikerül teherbe ejtenie az asszonyt. Ha ugyanezt kérdeznék tőle, amit az imént tőlem, valószínűleg ugyanígy is válaszolna. Mert csak most sikerült.
— Hány alkotását helyezte el a három teremben?
— Nem én helyeztem, ha, nem Makrisz Agamemnon barátom, a kiváló görög—magyar szobrász, kiállításom rendező-e ötvenkét szobrot és hatvannyolc rajzot hoztam magammal.

— Ez az anyag egész pályafutását, vagy annak csak mai szakaszát reprezentálja?
— Az egészet. Külön kértem a hazai művelődésügyi hatóságokat, hogy ezt tegyék lehetővé. El akartam kerülni azt, hogy ha valaki a második és harmadik teremben elhelyezett nonfiguratív műveimet megtekinti, azt mondhassa, hogy azért csinálok ilyeneket, mert másféléket nem tudok. Nos, tudok.
— Távolról sem vallhatjuk magunkat képzőművészeti szakértőknek, de az újabbak között csakugyan van jó néhány, melyeket nehéz megértenie a laikusnak.
— Itt a tévedés. A művészetet, nemcsak az enyémet, nem érteni, hanem érezni és szeretni kell.

A művészet

— A művészet nem egy bárhol is lezárható folyamat, nem végtelen. A művész dialógusa az élettel és az emberiséggel haláláig folytatódik.

Örökbecsű alkotások vannak, de örökké érvényes kifejezési formák nincsenek. Amit Michelangelo, Rodin, vagy Meggyesy kőbe álmodott, az tartalma szerint természetesen igaz, de formailag ma már nem követhető. Az atomkor embere testetlen dolgoktól fél, a gépek, melyeknek urai és szolgál vagyunk, befolyásolják egész szemlletünket. Tagadhatatlan, hogy az új kifejezési formáknak; melyek közé a szokásos alakos ábrázolási mód, a figurák elvetése, a nonfiguratív művészet is tartozik; Magyarországon még igen gyér számú az értő közönsége. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne figyeljünk oda, ha valaki így alkot. Figyelni kell.

Természetesen nem e szándékra, hanem a művekre kell figyelni. Nem művészeti szak-tanulmány írására vállalkoztunk, így csak egyesekről adhatunk számot, amelyek legjobban megragadták figyelmünket. A Bikák című kis kompozíció 1937-ben készült. Két öklelőző, szarvát szegező, homlokát egymásnak vető rideg, szilaj bika tusakodását ábrázolja. Így és ugyanezt talán mások is megtették már, és bár a kis szobor önmagában is szép, mi azért éreztük figyelemre méltónak, mert első szeme annak a láncnak, melyet a legfrissebbig, a Csurgói Madonnáig sem veszített el a művész. A népből való táplálkozásra, az otthoni, dunántúli emlékekre gondolunk, arra amit ő maga is úgy fogalmazott az olvasóink részére írt soraiban, hogy „a népből jöttem". Tíz évvel későbbi a „Falusi üdvözlégy". Szokatlan formai megoldású, mintha érzékeltetni akarná a művész benső hajlandóságát az építőművészet iránt. Egy bronzfalon levő bronzkapu tárul ki félig. Két ruhátlan nőalak áll egymással szemben. Puszta mozdulatokkal, az arcvonások különösebb kidolgozása nélkül sikerült itt kifejezésre jutatni azt, amit sejthetőleg az alkotó is érez az emberek iránt, a szeretetet.

Formált

A „Képtelen párbeszéd" (1964.) már azon termek egyikében van, melyeknek anyaga bizonyára sokaknak okoz megdöbbanést. Két, függőleges tengelyre szerelt, fogaskerék-sor kapaszkodik többé-kevésbé egymásba. Az ember, alkotta gépek szót nem értését véljük kicsengeni belőlük. A „Sebesült páncélos" ugyanebból az évből származik és kifejezetten antimilitarista mű. Egy szokványos, felcsapott rostélyú, lovagi sisak. A sisakrostély mögött óhatatlanul keresni szeretnénk viselőjének arcát. Arc helyett egy ferde fémsíkra bukkanunk, melyen három vasdugó helyettesíti a szemeket és ez orrot. A személytelenné vált, embert géppé tevő, tönkrezúzó, felmorzsoló militarizmus kegyetlen képzete kél a nézőben.
Váratlan ellenpont az utosó teremben a „Csurgói madonna" (1968.). Fehérvárcsurgó plébánosát nem ismerjük személyesen, de kétségtelen szolgálatot tett a magyar művészetnek, amikor tavalyi hazalátogatásakor megkérte Tóth Imrét (aki egy laptársunknak korábban adott interjújában „született kálvinista, imát rég elfeledett pogány magyar"-nak nevezte önmagát), alkosson a falu temploma részére egy Mária-szobrot A mű kész és nem tudni, hogy vajon a falu papja is észreveszi-e, mily kevés vallásos áhítatot, és milyen sok anyai szeretetet, büszkeséget sugall? Egy bőruhás fiatal parasztasszony ül itt, büszkén mutatva a világnak jóltáplált, dundi gyermekét.
— Azért helyeztük alacsony talapzatra, — mondotta a művész —, hogy ne felnézni kelljen rá, hanem meghajolni előtte.

Magyarság

Nem egy hosszú évtizedeket külföldön töltött hazánkfiával beszéltünk már, kinek kiejtésén óhatatlanul érződik, új, vagy inkább vendéghazájának torzító hatása. Tóth Imre ugyanazon az ízes, dunántúli nyelven beszél, egyetlen hiba nélkül, mint a kiállításra fellátogatott nagybátyjai.
— Hogyan sikerült az anyanyelvet így megőriznie?
— Nem tudom. De büszke, vagyok rá.
Joggal lehet. Hemingway barátja, a művész, kitől Picasso megörökölte hüvelykujját és akinek művei olasz, amerikai, dán, német (és reméljük, hogy most már magyar) múzeumok féltett kincsei, sok évtizedes távolléte során mindig, következetesen, és büszkén vallotta magyarnak magát. A kiállítás megnyitása előtti hajszából származó véletlen, hogy épp a lapunk olvasói részére írt sorokból maradt ki két szó. Az eredetiben is visszaadott szőveg így hangzik:

Külön megtiszteltetés, hogy éppen a Népújság — én aki valamikor a népből jöttem: szeretettel üdvözlöm olvasóit és a viszontlátásig: Amerigo Tot

„A hazatérő tárlata" címet adtuk a kiállítás közelmúIt megnyitása előtti találkozónkról szóló beszámolónknak. A kiállítás Tóth Imre (nehezen csúszik tollunkra olaszos művészneve), első magyarországi bemutatkozása. Amiként mondottuk, hajlamosak vagyunk arra, hogy értékeinket megkésve fedezzük fel. Megkésve, de ez esetben szerencsére nem elkésve, hiszen a művész alkotóereje teljében van. Csak személyében tért haza, lelkileg sosem szakadt el Magyarországtól, a Duniintúltól és szűkebb pátriájától, Fehérvárcsurgótól.