„Innen indultam, ide érkeztem...”

Harminc év után újra Magyarorszáon — Amerigo Tot Amerigo Tot, a Rómában élő világhírű szobrászművész, amikor harminc évvel ezelőtt elindult hazulról, még Tóth Imre volt, de valójában ma is megmaradt annak. Olaszországban többször is beszélgettem vele, minden itthoni esemény érdekelte-izgatta, mindenről pontosan tudott. S most, hogy három évtized után a Kulturális Kapcsolatok Intézete vendégeként egyszerre csak megjelent a pesti utcán: oly otthonos, mintha el sem ment volna és valósággal fölpezsdíti maga körül a levegőt. Robusztus alakja, markáns feje olyan, mintha önmaga szobra volna, ő maga kalapálta volna ilyen jellegzetesre, acélosra, határozott körvonalúra. — Esedékes volt már, hogy jöjjek — mondja dörmögő basszus hangján. — Tudja, hogy hosszú évek óta készülődöm rá. De mindig találtam valami ürügyet, vagy nagyobb munkát. hogy halogassam. Most már tudom, miért. Nem mertem szembenézni önmagámmal, féltem az elérzékenyüléstől, rég leszoktam róla. Most aztán utolért . . . Szobrait, sok száz művét jóformán minden kontinensen ismerik, munkájáról, pályájáról, stílusáról magasztaló kötetek jelentek meg mindenfelé. Felsorolni se könnyű azokat a nagyszabású kompozícióit, amelyek a világ legnevesebb múzeumaiban láthatók, tereket, középületeket, városokat díszítenek. Most, hogy hazalátogatott, sor kerül a budapesti kiállítás megbeszélésére is. Az életmű felvonultatására. — Az efféle bemutatkozás a kiállító teremben, olyan mint egy személy­azonossági igazolvány. Ez vagyok. Innen indultam, ide érkeztem. Én sohasem intázok ilyen vagy olyan elhatározásból, pillanatnyi mondanivalómat csakis egyféleképpen tudom közölni. A klasszikus alap volt az ábécém, azon nevelődtem, de nem azt folytatom. A művészeknek mindent kell tudniuk, amit az elődeik csináltak, anélkül, hogy utánozzák őket, mert az a feladatuk, hogy a maguk századának fiai legyenek. Minden idegszálunkkal ereznünk kell, ami körülvesz minket és ezt kell kivetítenünk magunkból. Úgy érzem, minden komoly művészet: játék. No, nem arra a játékra gondolok, amit játéknak neveznek, hanem arra, hogy amit keserves munkával harminc év óta gyakoriok, fejlesztek magamban, az egy felszabadult pillanatban oly magától értetődő természetességgel formálódik a kezem nyomán, mintha játszanék. Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt Rómában találkoztunk utoljára, filmproducerek ostromolták, arra akarták rábírni, játssza el az azóta elkészült El Greco című filmben a főinkvizitor szerepét. Már majdnem kötélnek állt, aztán meggondolta magát. Olaszországban írók, képzőművészek gyakran szerepelnek a vásznon. Amerigo Totot is utolérte most a végzet: nem rég fejezte be a forgatást, egy fura című filmben: »Bocsánat, szerelmeskedünk?« Egy német bárót játszik, amolyan kétes széplelket. A rendező: Vittorio Caprioli, az író Franca Valeri. Úgy hírlik, Tot debűtje kiválóan sikerült. Azóta még több ajánlatot kap, Fellini is hívja új filmjének egyik szerepére. — Dehogyis leszek filmszínész. Csak éppen belekóstoltam, mert érdekel a műfaj. A kompozíciós lehetőség, a képpel való kifejezés... Az emberábrázolás? Eszem bejut a római Term ini pályaudvar remek homlokzatfríze, ez is Tot műve. Beszéltünk már arról, hogy mozgalmas absztrakt vonalaival a távolból úgy hat, mintha figurális volna... — Ha csakugyan az volna — feleli —, akkor messziről bizonyára absztraktnak látszana. Az ember megmaradt bennem látomásnak, még akkor is, ha munkámban az elvont kifejezésmódhoz érkeztem el. Igen, én absztrahálok, de mindig a mai élet jelenségeiből. Egyébként mi a különbség az absztrakt és a figurális kifejezés között? A képzőművész modellje nem csak az emberi arc profilja lehet, hanem egy sejt fölnagyított mása is. Ez is, az is valóság, a természet jelensége. Ha a sejtet naturalista módon festik meg, absztraktnak hat. Beszélgetés közben vissza-visszatér a pop-art taglalására. Indulatosan mondja: — A pop-art számomra a legostobább naturalizmus. Mire való például egy csészét vagy egy villanykapcsolót ötszörös-tízszeres nagyításban megformázni? Nem hiszek ennek a szellemi vagy társadalmi szükségletében. Hogy főkent Amerikában sok pénzt adnak érte? Ez kereskedelmi kérdés, semmi köze a művészethez. Különben is határozott válaszvonalat kell húzni az amerikai és európai művészet között. Számomra még nem művészet az, ami egy szuperprodukció társadalmának vadhajtása. Ez afféle tradíciókeresés csak, és talán abból, amit most csinálnak, lesz is majd tradíció. Európában az az érzésem, hogy minden felnőttnek van egy élő vagy halott apja a helyszínen. Amerikában, mintha senkinek sem volna apja. Európában mindenki tartozik valahová: Pesthez, Rómához, Párizshoz. De New York és Washington nekem ugyanaz, nincs más­más arculata. Amerigo Tot munkáinak anyaga: a vas, az acél, a cement. A modelleket poliészterből mintázza, technikai célszerűségből. A műanyag kifejező teljességében nem hisz. Egyik új alkotása : monumentális Kennedy-emlékmű. Hatalmas cementfal, stilizált kompozíció, amelybe három óriási vasszög — a puskagolyók jelképe — is belecsapódik. A római Palazzo dei Congressi — a Kongresszusok Palotája — elé kerül, a nemrég Kennedy­ről elnevezett térre, az EUR modern városnegyedébe. — Az volt az elképzelésem — magyarázza —, hogy a néző úgy érezze, mintha éppen Kennedyt célozná meg. A felelősséget, a bűntudatot akarom fölébreszteni vele, hiszen abban a társadalomban, amelyben ezt a gaztettet elkövették, ma is lappanganak effajta virtuális orgyilkosok. Nem is olyan régen, volt idő, amikor gépek mozgását, formáját, értelmét ábrázolta szobrain, reliefjein. — A gépektől mostanában eltávolodtam: az emberi gondolat felé. Különös dolog ez: mi szerkesztettük meg az elektromos agyat, mi tápláltuk bele a választ kérdéseinkre, és végül már el is hisszük, hogy valóban ő mondja, tőle származik. Mindez a műalkotásokra is vonatkozik, önálló életre kelnek, és átveszik szerepünket. Én most arra törekszem, hogy munkáimban az emberi gondolat erejét és hitelét próbáljam rögzíteni. Ez sikerül is. Nemcsak a szobrain, hanem szavaival és minden megnyilatkozásával.