Beszélgetés Amerigo Tot-tal, a világhírűvé vált Tóth Imrével

AMERIGO TOT, A MAGYAR TÓTH IMRE, a Via Marguttán lakik, a római Montmartre sűrűjében, a képzőművészek romantikus szépségű, zeg-zugos utcájában. Amikor a rőtszínű régi ház legfelső emeletén becsöngetek hozzá, a hátam mögött, a lépcsőházból halk énekszót hallok. Valaki a _Koldusoperá_t dúdolja. Amerágo Tot énekel, ő érkezett most haza a szomszéd eszpresszóból. Bent a műteremben szemügyre veszem, ezt az erőtől duzzadó és erőt sugárzó, érdekes figurát, aki oly egyéni és megkapó, mintha önön szobrainak sorából lépett volna ki. Ez hát az olasszá vedlett, de szívében ma is hazavágyakozó európai hírű szobrászművész, aki 27 esztendő óta él Rómában! Őszes haja homlokába csüng, bársonyos barna szemében gunyoros humor és jáindulat keveredik, mozdulatai darabosak, mint általában a szobrászoké. Amerigo Tot nevezetes személy Itáliában, hiszen alig akad város, ahol valamely középületen vagy téren ne volna látható egy-egy jelentős műve. Rómában pedig se szeri, se száma alkotásainak: a néhány évvel ezelőtt épült, gigászi, új Termini pályaudvar meghökkentő homlokzati frize is Tot műve. De tulajdonképpen mi ez a mű: relief, vagy valami rajzos freskóféle? Erre csak tőle kapok feleletet, amikor munkája felől kérdezősködöm:

— Hogy mi ez? Alumínium — mondja és harsányan nevet elképedésemen, — A milanói lemezgyárban valósítottam meg, 16 méteres alumínium lemezekből kivágva és összeszegecselve, nittelve. Két évig dolgoztam rajta. Hogy a vasút összekötő funkcióját érzékeltessem, afféle hegy- és vízrajzi térképet terveztem, amelyen a különféle magasságok és mélységek gyűrűje közt az egyenes vonal maga a homlokzat. Ez teszi egységessé. Az esztétikai gondolatot új anyaggal akartam kifejezni, de a festői látásmód is izgatott. Az anodizált altmíniumon a fény minden oldalról másképpen törik meg. Egyszínű, akár a brokát, de akárhonnan nézem, mindig más és más.

ÉRDEKES, HOGY EZ AZ ABSZTRAKT-RAJZÚ KOMPOZÍCIÓ a homlokzaton messziről figurálisnak hat. Általában Tot absztrakciója sohasem embertelen, soha-sem dehumanizált, s ha ki-kiruccan is olykor az elvontságok világába, akkor is érezteti kiváló rajztudását és kompozíciós művészetét.

— A művész nem mindennap érez egyformán. Azért is változnak munkáimban a különféle stílusok.

De legfőképpen azért, mert túlburjánzó, gazdag tehetsége többfelé tört utat magának. Irtózik az egyhelyben való topogástól, s attól, hogy belemerevedjen akár a klasszikusok, akár a modernek utánzásába.

— Az én művészetemben — magyarázza — a kettő egyazon szemléletnek mas-más arculata, úgyszólván egyik a másiknak a fonákja. Sokan értelmetlen pacnikat neveznek absztrakt művészetnek. Én az anyaggal való szerződést, együttműködést vélem annak. De engedje meg, hogy visszatérjek a Termini homlokzatára: a pályaudvar gócpont, ahol az emberek csak kisietnek vagy besietnek, s nem érnek rá arra, hogy nézelődjenek, hogy figurális kompozíciókat szemléljenek. A pillanat csak villámszerű hatás befogadására alkalmas.

Tot érdekes és egyéni elméleteket alakított ki magának. Most az új anyag és az új forma a legizgalmasabb művészi problémája.

— Periklész korában a szobrászok aranyból és elefántcsontból faragtak, de a görögöket általában a márvány izgatta, a reneszánsz művészét a bronz, a mait pedig az új anyagok. Az új forma más anyagból születik, mint a régi, én például szeretem a cementet, amelyből a római autóklub nagy faldekorációját csináltam. A gépre gondoltam, a szemaforra meg a kerekekre. A cement gyorsan kötő anyag,s ez serkenti a művészt.

Most eszembe jut a Koldusopera. Vajon hogyan került ez a kiváló tehetség Csurgóról, ahol született, a budapesti Ipariskolától, ahol tanult, a _Koldusoperá_n keresztül a római Termini pályaudvarig.

— Vargabetű módján — feleli. — Budapesten grafikát tanultam, majd Németországban festőnek készültem. Berlinben Kurt Weil és Bert Brecht voltak a jóbarátaim, ott rögződtek az idegeimbe a Koldusopera szavai és hangjai. Drezdában és Desauban (a híres Bauhaus iskola székhelyén) tanultam, aztán 1933-ban a Gestapót szolgáló művésznövendékek letartóztatták az egész osztályt. A koncentrációs táborból megszöktem és gyalog jöttem el Olaszországba. Mire Rómába érkeztem, a barokk 17-ik és 18-ik századának megejtő varázsa szobrászt formált belőlem. Az első nemzetközi pályázatot 1937-ben nyertem meg. A Termini is nemzetközi pályázat volt, s büszke vagyok arra, hogy magyar létemre nyertem meg. A háború alatt Olaszországban éltem. Összekötő voltam a kommunista párt és a Nemzeti Felszabadító Mozgalmi között.

TOT HARCOS EGYÉNISÉG VOLT MINDIG, ma is az. Szívvel-lélekkel kiáll mindenért, amit igazságnak vél. Akár az élet mindennapi jelenségeiről, akár a művészetről esik szó. Műterme izgalmas kis múzeumnak is beillik.

— Ma már tudom — mondja — hogy az úgynevezett állványszobrászat halott nyelv. Annak a művésznek, aki a tömegén él, tudnia kell, hová kerül a műve. Térre vagy középületre. Fontos, hogy munkájának meg legyen a rendeltetése. Hiszen a térbehelyezés is művészt cselekedet. A múzeun afféle raktár Most az új nápolyi pályaudvar mennyezetét tervezem. Ezt is új anyagból. Anyagvadászatra, felfedező útra indultam. A mennyezet: polieszter nevű műanyagból készül, elefántcsontszínű lesz, nem változik a színe, tömörebb, mint az üveg, s a por nem tapad rá. Kipróbálták, hogy mit bir el. Az egy centiméter vastagságú polleszterre géppisztollyal rálőttek, de semmiféle nyomot nem hagyott rajta. Finánchajót is építenek már belőle. Gyantából csinálják, s amikor megkeményedik, acélszerűvé válik. Én folyékony állapotban kapom meg, s úgy öntjük rá a formára.

Miközben anyagról és formáról beszélgetünk, nem tudok betelni szépséges rajzainak és pályája különféle korszakában született szobrainak csodálatával.

— Tudja mit szeretnék? — kérdezi búcsúzóul. — A legnagyobb vágyam, hogy hazamen-jek egy időre, ésa otthon, Magyarországon mutassárn meg, min dolgozom, miket csináltam eddig. Sőt arra is gondolok, hagy tanítanám otthon a fialtalokat . Remélem, erre nemsokára sor Is kerül...