Balatoni tárlatok — 1969

A balatoni képzőművészeti kiállítások közül évek óta kiemelkedik a tihanyi Borsos Miklós, Egry József, Bene Géza, Rippl-Rónai József műveinek bemutatása esemény volt, úttörő vállalkozás. Egy-egy nyáron át tömegek látogatták mindegyiket, a szakma a modern magyar művészet egyik szószékének tartja a múzeummá előlépett öreg kolostort.
Az idén az úttörő szerepről lemondott a múzeum, egy nagy sikerű budapesti kiállítást ismételt meg. Szintén pesti bemutató ismétlése volt a keszthelyi tárlat: Kokas Ignác képeit a kora tavasszal mutatta be a Műcsarnok.
Visszalépés az idei program? Vagy a két „utánjátszás" is ér annyit, mint két eredeti bemutató? Talán felesleges is ezt bogozni, hiszen rangos képzőművészeti események színhelye volt a Balaton északi partja az elmúlt nyáron is.

AMERIGO TOT TIHANYBAN

rendezett kiállítása is igazolta, hogy ma már próféta a hazájában. Az a gyanúm, hogy a zajos ünneplés csak részben szól a műveknek és alkotójuknak: egyúttal magunkat is ünnepeljük, hogy sikerült „felfedeznünk" idegenben naggyá nőtt hazánkfiát. Tóth Imre prófétasága nem hazai keletű, nemzetközi sikerének hullámai csaptak át határainkon.
A legnagyobb méretű két szobor — Őfelsége a kilowatt, és A föld füle — Tihanyban a múzeum előtti téren fogadta a látogatókat, tucatnyi másik pedig a füves-fás zárt kolostorudvaron. Ezzel a rendezői leleménnyel É. Takács Margit olyan előnyt adott a műveknek, amivel a Műcsarnok termei nem versenyezhettek. Az 54 plasztikát és 57 grafikát bemutató tárlat Amerigo Tot szinte teljes életművéről áttekintést adott.
A művész 1909. szeptember 27-én született Fehérvárcsurgón. Tanulmányait a budapesti Iparművészeti Főiskolán kezdte, majd 1930-ban Dessauba ment, ahol a Bauhaus két nagytekintélyű mesterétől, Moholy-Nagy Lászlótól és Paul Klee-től tanult. (Tíz kiállított kompozíciója ebből az időből elsősorban Klee hatását árulja el.) Még ugyanebben az évben pár hónapot Párizsban töltött Maillol tanítványaként. Európai útjának következő állomása Drezda volt, ahol az Otto Dix által vezetett baloldali művészcsoporthoz csatlakozott. 1933-ban, a fasizmus hatalomrajutásakor őt is internálták. Szökése után Olaszországba gyalogolt — azóta második hazája Itália. Művei tanúsága szerint első nagy élménye Itáliában a korareneszánsz szobrászata volt. A tárlaton bemutatott munkái közül a Judit, Salome, Táncoló bacchánsnők I—II — mind 1938-ból — témában is és a megformálás módjában is a művészetnek ezt a feltörő korszakát idézi. Kifejezésteljes portréi Celestine (1939), Dr. Lénárd (1940), Donatella (1940) — biztos mintázókészségről, átélt lélekábrázolásról vallanak. A természeti formák harmonikus előadásának korszaka A szép Partenopea (1940) című, párnákon fekvő női aktot ábrázoló művel zárult, és egy sokkal vaskosabb, tömörebb, szenvedélyesebb szoborfogalmazásba csapott át a negyvenes évek során.
Amikor Olaszország a németek oldalán belépett a háborúba, Tóth Imre az ellenállókhoz csatlakozott, és partizánként harcolt. A világfelfordulás megváltoztatta formarendszerét is, 1945 után keletkezett művei erősen eltérnek a reneszánsz szellemet idézőktől. A változásról ezt mondja a művész egy interjúban (Nők Lapja 1969. június 7.) „Dessauba a modern művészet vonzott, Olaszországban megigéztek a klasszikusok. Amikor hittem a klasszikus formában, hittem az élő múltban, az idillben, a harmóniában. De éppen a háború után, Auschwitz és Buchenwald után azt éreztem, hogy széttörtek a formák. Az átélt trauma a művész számára nem csak külső behatás, hanem egész valóját megváltoztató, pszichológiai sokk is. A homo sapiens sem függetlenítheti magát sem a természettől, sem a világtól. Amikor a háború földrengése maga alá temette a múltat, a tegnapok idilljét, azt éreztem, hogy újra kell teremteni a világot. Akkor találtam rá újra a természeti formákra, akkor születtek a natúrától elforduló és mégis természeti képződményből származó, zárt egységbe torlódó »Kavicsasszonyok«. Az embert is másként láttam — azután. Talán nem olyan szépnek és nem is olyan nagynak: félelmetesnek és megfélemlítettnek."
Kavicsasszony I—IV, és Holdkóros I—II című, földön ülő nőalakjainak zárt tömbjét alig-alig bontják meg a testrészek kövéren dudorodó-hurkázó formái. A vaskos idomok, a pózok és az arcok, az egész figura kifejezése a primitív faragások áhítatából is őriz valamit. A sorozat legerőteljesebb darabja, a súlyos formákat harmóniába rendező Ülő nő (1946) a hazai termésből Goldman György nagyerejű szobraival tart rokonságot. A velük egyidőben keletkezett Városi látogatás (1945) és Falusi üdvözlégy (1946), továbbá a Pletyka (1946) és a Veszekedés (1946) újra a reneszánsz szellemét ébresztette, de a korábbiakénál teltebb plasztikával. Az ugyanakkor keletkezett portrék — Professor Birnbaum, Külföldi tudósító, Nyugalmazott birkózó — az ember esendőségéről, korlátoltságáról és szánalmasságáról vallanak — a szoborkarikatúra határát érintve.
Az ötvenes évekből való néhány kiállított szobor — Az alma mítosza, Európa elrablása I—II, Hommage á la Venus de Willendorf — az elvont formanyelvre való áttérést mutatja Amerigo Tot művészetében.
A bemutatott nagyméretű fényképek Tot épületplasztikai munkáiról tudósítottak. Első igazán nagyszabású munkája, a Termini pályaudvar (Róma) homlokzati fríze a geometrikus absztrakció kifejező eszközeivel készült. Más dekoratív szobrászi megbízásai is az elvont alakzatok alkalmazását követelték meg, ami körplasztikáira is hatott. A szerves idomok helyébe új formarendszert épített ki a művész, aminek uralkodó eleme a korong, a hasáb és a szögletesített — mélyülő és magasodó — spirál-forma.
Az absztrakt művek egyike, a Komarov emlékére című, a féltengelyek és korongok közti résből előnyúló kézzel olyasmit jelenít meg plasztikai eszközökkel, ami a hagyományos szobrászattól távoli, korunknak viszont jellemző valósága: a kozmoszba hatoló ember küzdelmét ismert és ismeretlen erőkkel. Az elvont formarendszer alkalmazásának egyik telitalálata a Hommage á Karinthy — Olivecrona (1969) című szobor. A kettébontott tojásra emlékeztető idom külseje sima, fényesre csiszolt, a feltáruló belső viszont az agytekervényekre utal mértaniasított pozitív-negatív mintázatával. A Geometrikus gordiuszi csomó című szobrán is ezt a dinamikus hatású formát alkalmazta a művész.
Reliefjei jellegzetes módon mélyülnek, ugyanakkor alakjaik erőteljesen domborodnak. A kétirányú felületbontás feszültsége teszi vonzóvá és hatásossá őket.
1969-ben keletkezett művei egy kivétellel nonfiguratívok. A kivétel a Csurgói madonna, melyet szülőfalujának szánva készített a szobrász — 30 év előtti „realista" modorában. A kiállított grafikák között egy sorozat Aretino-illusztráció erőteljes figuráival a szerelmet, a Kivégzett partizánok, a Drótsövényember, a Harc címűek pedig a háborút idézik. Más lapjai tanulmányok szobraihoz, domborműveihez.
A mértani és szerves formákkal való kifejezés mesterének mutatták Amerigo Totot hazai kiállításain látható művei, példát szolgáltatva a figurális és nem-figurális kategóriák merev szétválasztásának tarthatatlan gyakorlata ellen.
A tihanyi kiállítást É. Takács Margit rendezte elmélyült munkával. A minden kiállított plasztika reprodukcióját tartalmazó reprezentatív katalógust Katona László tervezte.