Fehérvárcsurgótól a Csurgói Madonnáig

Amerigo Tot első kiállítása Magyarországon Tót Imrének hívták hajdan a művészt, Amerigo aki Totként, világhírrel és hatvanévesen ékezett szülőföldjére. Művészetét hozta és élete tanulságait az egykori fehérvárcsurgói parasztfiú, aki igazi karriert csinált a világban: karriert épített emberségből és műalkotásokból. A műcsarnoki nagy kiállítás — az ötvenöt szobor, ugyanennyi grafika és a fényképek — a pálya művészi állomásait jelzik csupán, s nem beszélnek hat évtized hat emberéletre való kalandjairól, a művek fundamentumáról.
Művészi pályája még Tót Imreként kezdődött Pesten, húszas években. Aztán útra kelt. A legjobb iskolát választotta 1929-ben: a dessaui Bauhaust. Paul Klee, a század egyik legnagyobb festője volt itt többek között mestere, akihez politikai és művészeti nézeteiben mindmáig hű maradt. Ezután Párizs következett: Maillol Iskolája után életiskolát választott a művészjelölt, s Hamburgban hajóra szállt, hogy hajósinasként bejárja a Balti-tengert. A következő állomás Drezda, ahol Otto Dixnek, a harcos-szatirikus baloldali művésznek köréhez kapcsolódott. Ez végképp megszabta politikai útját, a leghevesebb hónapokban együtt küzd a fiatal forradalmár-antifasisztákkal; a fasiszta hatalomátvétel után velük együtt is tartóztatják le. Megszökik és gyalog éri el új, és véglegesnek igérkező hazáját, Olaszországot. 1937-ben pályázatot nyer imereletnül: s egycsapásra ismert grafikus és portréfestő lesz, s megint csak a baloldali szellemi mozgalomnak részese. A háború megtöri felívelő művészkarrierjét, mert az olasz ellenállás ejtőernyős tisztje, partizáncsoportok antifasiszták összekötője. Majd súlyos sebesült: egy bevetéskor örök sérülést szenvedett.
A béke első éveiben a volt partizán és aktív kommunista ott kezdi a művészpályát, ahol már egyszer végighaladt: új küzdelmekkel az elismerésért: Tehetsége, akarata, teremtőereje győz: 1949-ben megkapja az első rangos állami megbízatást, a ragyogó új Termini pályaudvar domborművére. Ezt követően lexikonok, könyvek, cikkek, világot járó nagy kiállítások, díjak jelzik Amerigo Tot jelentőségét, s méginkább olyan szobrok, mint a római olimpiai csarnok plasztikái (az építész Nervi, a koor egyik legkiválóbb architektusa), a római Kennedy-emlékmű (ezt a megbízatást hatalmas pályázat rendkívül erős mezőnyében nyeri első díjasként), vagy az amerikai Bartók-emlékmű Budapesten is látható egyik kis változata. Emberi, társadalmi hovatartozását pedig az olasz kommunista értelmiséggel ma is meglevő erős kapcsolatai fémjelzik, s nem utolsósorban szülőföldjéhez való ragaszkodása: a Karinthy és Olivecrona emlékének szentelt szobor, a Csurgói Madonna és ez az egész kiállítás a Műcsarnokban.
A kiállítás ugyancsak dokumentálja Amerigo Tot pályáját a kezdetektől napjainkig: valami megfoghatatlanul finom, üde, érzékeny frisseséggel a korai reneszánsz hangulatába oltja be modern életérzését.
1950 táján a sűrű kerek formákat nagy, tagolt és elnagyolt tömegek váltják fel a szobrokon. A plasztika absztrahálódik, mind távolabb kerül a természetes látványtól, anélkül, hogy erős optimizmusát, súlyos emberi harmóniáit elvesztené Tot művészete. Az alma mítosza és az Európa elrablása című kisbronz a folyamat kezdetét mutatják a kiállításon, a csak fényképen látható pályaudvari dornborrnű, a római autóklub ugyancsak geometrikus-elvont ritmusú reliefje már az új korszak termése. Az elvont forma azonban konkrét élményeket fog kompozícióba. A föld füle című bronz totemoszlopos fensége, a Hódolat az ikerrepülőknek, vagy a Komarov emlékére nehéz, tagolt ritmusú, éppúgy a kor humanizmusát szólaltatja meg, mint a legújabb alkotás, a hazatéresre készített és a szülőfalunak szánt Csurgói Madonna.
Ebben az utolsó alkotásában szándékosan fordul mégegyszer a művész a reneszánsz emlékéhez, hajdani korszakához: korai humanizmus tiszta formáival, és a mai embereszmény hitével, azaz vallásos madonnába rejtett világi optimizmussal szól az életről. Amerigo Tot köszönti a földet, amely Tót Imreként útnak indította.