Szeretném, ha szeretnének...

Tóth Imre hazajön. Készakarva írom így, hogy Tóth Imre, mert visszaemlékszem egyik, néhány év előtti fotókiállításom tanulságára. Ekkor ugyanis portréja alá olaszosan Amerigo Tot-ot írtunk és az egyik látogató elégedetlenül írta a vendégkönyvbe: miért nem magyar nevén nevezzük ezt a művészt, amikor ma már mindenki tudja, hogy magyar, csak éppen külföldön lett nagy szobrásszá, de azért a miénk maradt! Igen, Tóth Imrét sokan és jól ismerik. Nemcsak azok, akik Itáliában járva élvezték nagylelkű barátságát és vendégszeretetét, hanem azok is, akik figyelemmel kísérve pályafutását, sikereit, mindvégig magukénak vallották ezt az 1909-ben született csurgói parasztfiút. Az akadémiát Budapesten végezte, de aztán elvándorolt idegen tájakra tanulni, fejlődni, tapasztalatot gyűjteni. Először Németországban tanult, a fasizmus uralomra jutásáig. Minekutána azonban hangos tiltakozásáért abban a „szerencsében" részesült, hogy a koncentrációs táborok egyik első lakója lehetett, bravúrosan megszökött, majd gyalog végigvándorolta Itáliát, ahol a sok szépség annyira megragadta, hogy végül is második hazájává fogadva, ottmaradt. Régi „művészhagyományokat" követve, sokat éhezett, alkotott, bukott és emelkedett, élvezte az életet, a szép lányt, a bort és a jóbarátot. Már a második világháború előtt nemzetközi pályázatokat nyert, akadémián tanított, és 1938-40 között megalkotta kétszáz emberalakból álló, „Utolsó ítélet" című, megragadó erejű, monumentális domborművét. A háború alatt partizánként hidakat robbantott, utána megtervezte a Termini-pályaudvar homlokzatának híres domborművét. Alkotásai ott láthatók a római Sportpalotában, Bariban, Cosenzában és másutt. Számos műve neves amerikai, német és dán gyűjtőknél talált gazdára. Művészetével a magyar közönség a május 24-én nyíló budapesti kiállításon végre személyesen is megismerkedhet. Sok munkát, fáradságot és pénzt fektetett az anyag összeállításába, hogy megpróbálja a régi és a mai Tóth Imrét alkotásain keresztül, csaknem minden év művészi termésének egy-két jellemző darabjával bemutatni. Tavalyi, magyarországi látogatásáról kérdeztem. — A fogadtatás, a szeretet nagyon jól esett, a falumban is, meg Budapesten is. Csurgón a katolikus plébános — engem, a született kálvinistát, az imát rég elfeledt pogány magyart — arra kért, készítsek egy Madonnát a templom részére. Ígéretemhez híven most magammal hozom, bronzba öntve, szívemet, tudásom javát beleadva. Akik látták a szobrot — mint e sorok írója is —, a Madonnában egy hajdani csurgói parasztasszony vonásait vélik felfedezni — aki Imre édesanyja is lehetne —, mint ahogy a kisded is olyan, mint a világ csodáira bámuló, anyja kötényébe kapaszkodó, falusi kisgyerek. — Hogy mit szeretnék kiállításommal, annyi évi távollét után elérni? Szeretném, ha megértenének, hogy amikor elvontan mintázok, Ugyanolyan tűzzel akarom a gondolatot érzékeltetni, mint amikor valami kézzelfoghatóról van szó. A művésznek nem szabad lemondania a látókör szélesítéséről, nem szabad kevesebb fantáziával és egyszerű látásmóddal megalkudnia. El kell jutni és juttatni oda, hogy nagyobb egyszerűséggel mélyebb tartalmat sejtessen. Picasso mondta magáról: 30 évig tanult, hogy úgy tudjon festeni, mint Raffael, és további 30 évébe került, hogy úgy rajzoljon, mint egy gyermek. Egy kisgyermek madzaggal húzott cipődobozba is bele tudja képzelni a kisvonatot. El kell fogadnunk, hogy a ma emberében is megmaradt a költő. Egy szobrot nem megérteni, hanem szeretni kell. Nem a külső a fontos, hanem a belső. Vannak „szép dolgok", amelyek nem mondanak semmit és vannak „csúnyák", amelyekben egész regény van. Azt hiszem, a művészet egyik utolsó romantikusa vagyok, s — Ady vallomásával kifejezve —„szeretném, ha szeretnének" ... legalább szobraimban.