Amerigo Tot megtalálta Tóth Imrét

Igaz, hogy el sem vesztette. Nem ismerek külföldön magyart, aki úgy megmaradt volna magyarnak, mint Rómában a híres szobrász, Amerigo Tot. Pedig nem úgy maradt meg, magyarnak odakünn, hogy ne fogott volna rajta a nagyvilág. Dessauban, amikor a nevezetes Bauhaus mozgalmának részese volt, németül tanult meg tökéletesen, másutt angolul, megint másutt franciául — Rómában pedig, ahol vagy harminc-harmincöt éve él, még a néhai reneszánsz-pápák udvarában sem élt őnála olaszabb szobrász. A magyar Tóth Imre immár emberöltő óta úgy tartozik Rómához, ahogy Párizshoz a spanyol Picasso tartozik s az olasz Modigliani tartozott. De Amerigo Tot — noha harminc éve nem volt idehaza még látogatóba sem —, Tóth Imrét senki előtt, sosem födte el. A gyöngét, a nyeglét arról lehet megismerni, hogy mikor — akár csak egy-két évi távollét után — hazalátogat, mindjárt azt affektálja, hogy elromlott a magyar kiejtése, hogy keresgélnie kell magyarul a szavakat. (Az ilyennek udvarias vagyok, mindjárt annak az országnak nyelvére fordítom a szót, ahonnan érkezett. Akkor ő fordítja vissza gyorsan magyarra, mert épp ez a típus az, amely olaszul, vagy franciául, vagy németül, angolul éppen csak dadog.) Tóth Imre úgy beszél olaszul, mint Amerigo Tot; Amerigo Tot pedig úgy beszél magyarul, mint Tóth Imre. Mintha Budapestről, ahol tanult, sőt mintha Fehérvárcsurgóról, ahol született, soha a lábát sem tette volna ki. S nemcsak beszédről van itt szó: lélekről, emberségről is. Nem is fogom elismételni itt, amit róla annyiszor megírtam, nem egyszer ezeken a hasábokon is. Egy darabból van, mint a szobrai. Mégis furcsa, hogy legyen az embernek egy barátja, magyar barátja, akivel magyar földön még soha életében nem találkozott. Így voltam én Imrével. Rómában ismerkedtünk, ott is barátkoztunk meg — meg sem merem mondani, milyen régen. Ott voltunk együtt sűrűn az utóbbi években is: az immár világhírű szobrásszal, — hogy egyebet ne mondjak — az örök Városnak kaput faragott. (A Termini, a római főpályaudvar nagy homlokzati domborművére gondolok.) Üldögéltünk a műtermében, a vendéglőjében, a Canova előtt a kávéházi teraszon, kirándultunk, mászkáltunk. Mindig arról volt szó, hazalátogat-e, mikor látogat haza. Nem győztem adogatni róla hazafelé a híreket, egyengetni másképp is, mindenképp a tervezgetett, az inkább magamnak kiszínezgette hazai triumfusa útját; több mint tíz éve, hogy rákapcsoltam erősebben is. Mások is beszálltak ebbe — és évről évre mégis halogatódott a dolog. Ha most mégis sikerült, a fő érdem egyedül csak az övé. Nem mintha hazai meghívásban, hazai és római magyar barátok ösztönzésében, készségében hiány lett volna. Ő rajta, végül is ő rajta múlt a dolog. Dehogy tartozott ő azok közé, akik az utóbbi évtizedek alatt terjengő híreszteléseknek adlak hitelt, akik „nem mertek" hazajönni, látogatóba sem, mert úgy-e, hátha így, meg hátha úgy. Másról volt itt szó. Arról, hogy úgy készült ő erre a hazalátogatásra, szinte babonásan, mint valami mesebeli, tökéletes ünnepre, amit elsietni, aminek elromolni nem szabad. Ennek már híre volt. Egy közös olasz barátunk évről évre csökönyösen ismételgette nekem a római kávéházi teraszon: — Vedrai che Arnerigo non undrá mai in Ungheria, meglátod, soha el nem megy Magyarországra Amerigo. Fogadást is ajánlott. Most vesztette el. Ezt is úgy csinálta Imre, ahogy szokta, ahogy csak őrá hasonlított. Egyszerre csak itt volt. Az újságban olvastam, hogy megjött, hogy itt van; már azon voltam, hogy mélyen megsértődjem magamban, mikor szólt a telefon s beledörmögött. És akkor elrohant egy hét, a Rómában annyiszor eltervelgetett, kiszínezgetett első hazalátogatás teljes egy hete. Mi minden programot csinaltunk erre odakünn, mi mindent és hányszor! Persze, hogy egészen másként lett minden. Ez alatt a teljes hét alatt kevesebbet, sokkal kevesebbet voltunk együtt, mint Rómában egy, legfeljebb két nap alatt. Gondolhattam volna, s jól is volt ez így. Helyemre s a másokéra, kik Rómában Magyarországot jelentettük neki, egyszerre maga Magyarország lépett; meghátráltunk, meghatva és örömmel hátráltunk meg a hatalmas, az annyiszor megidezett, gyönyörű konkurrencia előtt. Szétszedték Imrét: szétszedte Magyarország, Fehérvárcsurgó, Budapest. Annyi évnek, évtizednek babonás várakozása betellett triumfus volt ez bizony. Üldögéltünk a Fészekben, persze sokadmagunkkal, beszélgettünk is, de magnóra, közben villámlott a sok flash, még a keze járását is filmezték, ahogy a Fészek vendégkönyvébe aktokat rajzolt. No, nem baj, majd a Műcsarnokban. a XI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitásán, majd csak elbeszélgetünk. Ott meg zajlott a művészet, csak úgy kapkodtuk a szót. No, nem haj, majd minálunk, odahaza. Hát alig ittuk meg a feketét, a jóravaló, kiadós diskurzusba épp hogy kezdtünk volna belemelegedni, már jöttek is érte. Hanem azért mind a három alkalommal kiviláglott valami: három esemény, a harminc év utáni hazalátogatás egy-egy fontos és forró mozzanata, három élmény, amitől külön fénybe borult az egész. Olyan, hogy kárpótolta a fehérvárcsurgói szülőfalu-látogatás amaz egyetlen szomorúságáért is, hogy nem találta ott már életben Kovács Lajos nagytiszteletű urat, aki valamikor, mikor odakerült, elsőül őt keresztelte meg. Tavaly előtt még élt, kilencvenhat évesen készült a nagy örömre, hogy Tóth Imrét és Doreen Kayt majd ő adja össze. Mert úgy volt, hogy így lesz — de elóbb a kis Doreen halt meg, fiatalon, aztán a csurgói református lelkipásztor, öregen — s egyedül érkezett meg Fehérvárcsurgóra Amerigo Tot. De hadd villantom meg én is a flasht, azt a három pillanatot hadd világítom ki. Az első a Fészekben volt, az a pillanat, amikor a parlamenti latogatásról kezdett beszélni Tóth Imre; éppen onnan jött, az országgyűlés elnökétől. Még a hatása alatt volt, úgy beszélt róla, mint aki álomképet idéz. Be az oroszlános főkapun, aztán a széles, piros bársonyszőnyeges márvány főlépcső, az előtte haladó palotaőr-tiszt. Aki lépked mögötte, már nem a külföldről érkezett híres művész, hanem Tóth Imre fehérvárcsurgói parasztgyerek, Tóth Imre budapesti főiskolai növendék és éhkopp-bajnok, akinek legvadabb álmai sem hatottak egykor idáig. Ritkán érhetni tetten ilyen pillanatot: olyat, amelyen szinte tapintható, hogy aki most beszél róla, hirtelen az élete perspektíváját, a megfutott pályát pillantotta benne meg, s érzi, hogy egyszerre csak arra helyezett valami váratlan koronát az a pillanat. Aztán a másik, amikor délben a Műcsarnokban azt mondta, hogy ünnepélyes aktusról jön éppen: kinevezést kapott, Amerigo Tot a budapesti Iparművészeti Főiskola tiszteletbeli tanára lett. „Emlékszel Siklódyra?" — fordultam hozzá ekkor hirtelen. S elnevettük magunkat, hosszan, édesen. Hányszor mesélte nekem Rómában, jó ízzel, szeretettel, néhai iparművészeti főiskolai mesteréről, Siklódy Lőrincről, a daliás, bölcs és kitűnő szobrászról azt a jeles kis történetet! Hogy valami zsüri megtekintette Siklódynak egy ülő férfialakját, amiből köztéri szobornak kellett lennie, s az egyik zsürór úgy találta, hogy az ülő figurában valami aránytalanság van: ha felállna, kibökné a plafont. Nem bántódott meg ezen Siklódy, csak elgondolkodott. „De nem áll ám fel!" — felelte aztán okosan. No, hát most a Siklódy Lőrinc katedrájat örökölte meg Tóth Imre, a hajdani tanítvány, tiszteletbelileg. Így gondoltam én is, tíz jó éve duruzsolgatom, hogy így kéne, pesti katedra kéne neki; hát most megvan — s talán olykor gyakorlati hasznukra is válik majd a Főiskola növendékeinek Pesten ez a tiszteletbeliség. Meg aztán az Amerigo Tot ülő figurái bátran fel is állhatnak; nincs aki rájuk foghatná, hogy kibökné a plafont. Eztán, ha akárki szólítja Rómában úgy, hogy Professore! — mindannyiszor a hazai titulusát fogja hallani. Mint a régi vándorlegények, a valcolók: segédként kelt útra, mesternek jött haza. A harmadik nagy pillanat nálunk volt, mikor itthon meglátogatott. — Ide nézz — mondta egyszer csak csöndesen, s elém tartotta az ujját. Megkaptam az egyetlen apai örökségemet, Eltette neki egy rokona, máig őrizgette, most odaadta. Az apja jegygyűrűjét. Csillogott az ujján a gyűrű, megcsillant a szemében is valami. Becsületes, vastag karikagyűrű, amilyet apáink viseltek. — Imre, mondtam neki hirtelen —, te az apád fia vagy. Úgy áll az ujjadon, mintha rászabták volna. Az apádnak is ilyen vasgyúró szobrászkeze volt. — Az ám, csakugyan — vette észre ő is egyszerre. — Jó parasztkeze.