Amerigo Tot — Portré és interjú

Két fekete-fehér 6 X 9-es pillanatkép fekszik asztalomon Amerigo Totról. Mindkettőt én készítettem házigazdám amerikai masinájával; a gép másodpercek alatt nemcsak rögzíti, de elő is hívja és „leleplezi" nem csupán a megörökítettet, de a dilettáns fotós karakterérzékét és ügyetlenségét is. Mindkét felvétel szürkületben készült, gyors egymásutánban, mindkettő saját emlékem marad Amerigo Tot hozzáfűzött szóbeli és írásos megjegyzéseivel s ezért nem is bocsátom nyilvánosság elé, csak „elemzem" őket. Az első pontos és majdnem éles: egy derűs, elégedett férfi néz el rajta a felvevőgép lencséje mellett — sikeres és „befutott" művész — bal ökle rézveretes széles és fekete derékszíja fölött, jobb kezének ujjai (melynek hüvelykjét Picasso egy játékos-komoly megnyilatkozásában a század modern művészei különleges adottságai számbavételekor magának kívánta), megtámasztva csüngnek le félig kész szobra talapzatáról, férfias, már-már szabadságharcos zászlóvivőre, hajókormányosra emlékeztető tartása, mely járás közben feltűnően merev, most laza figyelemről tanúskodik; széles, erős szájának mosolyra keskenyedő jóindulata, a két mélyenvésett zárójel között, a harmóniájáért megküzdő (és érte megszenvedő) férfi élettapasztalatáról, félig hunyt jobb szeme gyanakvásról az alkalmi fényképész (vagy a világ) iránt, homloka párhuzamosan futó ráncai karaktere egyenességéről vallanak. Haja őszebb, mint természetes nappali világításban, ilyenkor inkább csak deres, sötét inge felül nyitott, mint mindenkor, nem is illene domború mellkasára egy ódivatú vagy akár divatos nyakkendő. A második felvétel közben bemozdult a fotós keze, s ezért mindjárt össze is akarta tépni a még nedves képet, a megörökített azonban lebeszélte erről, nem hiszem, hogy azért, mert ezekről a pillanatfelvételekről nem lehet másolatot készíteni, inkább a kép meghökkentő érdekessége és furcsasága miatt! Bár ez a felvétel is szinte ugyanabban a tartásban készült a házigazdáról, a tónusok összemosódása, a technika torzitása folytán egy egészen más férfi áll tiziáni „kivágás"-ban a képen; egy olyan művész néz önmagába, akinek, mintha a Kaszás súgott volna valamit az alkalmi felvétel előtt, mintázó jobb kezének ujjai ezért nyúlnak és sokszorozódnak meg, hogy alakja hátterében furcsa módon jobban éljen az őszi levelek világos és sötét tarkasága. Ennek a pillanatképnek a hátára a következőt írta sebtében a házigazda: Ha túlvilági is, mégiscsak én vagyok A. Tot. Az alkalmi fotók azonban, bármily színesek vagy érdekesek is, felületesek, mint portrék, ez a műfaj az utcai fotóművészeké. Engem az e-világi házigazda is jobban érdekelt, már akkor is, amikor — két szobrász, egy festő, egy művészettörténész és egy íróházaspár társaságában — az ajtaja előtt várakoztam. — Jó napot, isten hozta magukat! — üdvözölt és lépett kijjebb a küszöbön, köszönésünkre, és szertartásos, széles gesztussal utat engedett maga mellett a népes magyar „küldöttség"-nek. Szívélyességét, házigazdai figyelmességét — mind a test felüdítésére, mind a szellem kíváncsi érdeklődésének kielégítésére vonatkoztatva — csak a mi Illyés Gyulánkéhoz ha-sonlíthatom, baritonban. És őhozzá — a pátriája-beli európai rangú költőtárshoz, s bármilyen furcsán hangzik is — beszédének természetes, dunántúliasan játékos lejtését, hangsúlyait és beszédszüneteit, melyet az idegen nyelvek tudása se zavart meg, kontinenseket átszelő tájékozottságát, a szellem és a művészet berkeiben, ám ugyanekkor minden benfentességet és nagyképűséget elmellőző közvetlenségét, ha a vele pertú nagyokról beszél vagy „nyilatkozik". Meglehet, ez a természetesség néha „akart" is, ahogy az egyik látogatótársam a fülembe susogta, a bariton megzengetett az igazi szívélyességtől, nékem a természetesség akarása és igénye is mindig rokonszenvesebb lesz, mint a mesterkéltség pózai, bármennyire mulattató vagy bármennyire sikeres is ez a mindennapi érvényesülésben. Milyen képeket villantsak fel, hogy stílusos legyek, emlékezetem filmtekercséről, jellemzésére? A különlegesen fűszerezett, híres babgulyások készítőjének az arcát talán, aki szinte „háziasszonyi" örömmel figyeli a vendégei étvágyát, uram bocsá', hallgatja szürcsölésüket és az adakozás és a főzni tudás önzetlen és hiú örömével szája sarkában azonnal kész újabb s újabb nagykanállal merni a vendég barna tányérjába. Kockázatos lenne babgulyásai ízét és vendégszeretetét tovább ecsetelni — már, mint Amerigo Tot szempontjából az —, tekintve látogatói nagy számát. De kedvenc vacsorázóhelyén sem kevésbé figyelmes házigazda, mint otthonában. A tulajdonosáról elnevezett kertvendéglőben, az Otello-ban, két ízben is tanúja lehettem, az olasz gasztronomiában járatlan honfitársaimnak tett „intuitív" menűjavaslatai beigazolódásának, személy szerint is tanúja. — Ez olyan, mint a hortobágyi palacsinta, meglátja, ízleni fog magának — szuggerálta. — Ha nem szereti a bárányt otthon, itt nyugodtan rendelhet, mert fiatal s nem faggyús — mintha tudta volna, hogy az illető epebántalmaktól szenved. Ennyit „túlvilágisága" ellensúlyozására, egészséges életöröméről, amiből talán az is kiderül, hogy nem veszett ki belőle, bármilyen nélkülözéseken ment is keresztül, és sikerei közepette se, a másoknak örömet szerzés erénye. Az első vacsora vége felé, amikor már mindenki az utolsó falatokkal birkólott, s amikor már összehasonlítottuk az olasz és a magyar nép konyhaművészetét és karakterét, elköszöntek tőle francia színész, izlandi festő s ki tudja, hányféle nációjú barátai és tisztelői, és amikor megtudtam, hogy tavasszal vagy nyár elején hazalátogat, kiállítása lesz a Műcsarnokban, súgtam oda neki a tányérom fölött, hogy szeretnék róla egy „portrét" készíteni. Különösebb lelkesedés nélkül koccintotta enyémhez a poharát. — Írói portrét — tettem hozzá —, tudniillik én a modern képzőművészetekhez nem nagyon értek ... legalább annyira gyanakszom annak szkémáira, mint a naturalizmus sémáira. — Miket ír? — Figuratív dolgokat, de amiket eddig írtam, azokra nemigen lehetek szerény — válaszoltam Osvát szavaival. Elmosolyodott s feltette fekete csontkeretes szemüvegét. — Jó megfogalmazás. Be illett és kellett vallanom, hogy nem az én megfogalmazásom, úgy kölcsönöztem el egy íróink által ma is tisztelt, halott kritikustól. — Sok mindent kölcsönzünk el egymástól — válaszolta, s lejjebb csúsztatta orrán a szemüvegét, jól megnézett magának —, ez az élet természetes fejlődésének a rendje. És mire kíváncsi a személyemmel kapcsolatban? — Elsősorban az engemet foglalkoztató és számomra fontos problémákra — válaszoltam a szemébe nézve. — Például? — A művész személyisége kibontakozásának feltételei nyugaton és keleten, a művészet rangja és funkciója . . . — Nálunk, a kapitalizmusban, nem az „én" kapitalizmusomban — tette hozzá hang-súlyosan —, a művész nem lehet el reklámozás és önreklámozás nélkül, a jó és jelentős művész se, maguknál, azt hiszem kelleténél jobban kell tisztelni a hagyományt, ha jól tájékoztattak erről otthonról érkező kollégáim. — A másik magának szegzett kérdésem az lenne, hogy . . . hogyan lesz egy hagyományos művészből non-figuratív művész, illetve milyen társadalmi, pszichikai feltételei vannak az ilyen metamorfozisnak, ha annak nevezhetem ezt a változást. — Nyugodtan annak nevezheti, de erre most és itt nem tudok válaszolni. Mert ez nem olyan könnyű kérdés, ezen nekem is gondolkozni kell, hogy megérthessük egymást. Szóval kitér a válasz elől — gondoltam —, de önbemutatásom után nem nagyon csodálkoztam ezen s magamban igazat adtam neki. Szemben vele festővendége, az intuitív és asszociatív zseni közti különbséget fejtegette egyetértést vagy ellentmondást várva, amit én bevallom, nem nagyon értettem és észre se vettem — miközben ugyanúgy megnézte orrára csúsztatott szemüvege fölött a festőt, mint engem pár perccel annak előtte —, hogy egy papírszalvétát csúsztat a tányérom mellé. — A telefonszámom — mondta magyarázóan csodálkozásomra. Pénteken, fél ötkor várom egy közös interjúra, de kérem, hogy hívjon fel aznap reggel, hátha elidőzök az adóhivatalban vagy ki kell mennem az öntödébe. Megköszöntem a meghívását s útban a kijárat felé megkérdeztem tőle, hogy telefonszámainak és a magyar történelem három dátumának összeesése feltűnt-e már neki? Visszafogta a sóhaját, amiből úgy tetszik, hogy feltűnt, aztán barátságosan nyújtotta felém a kezét. — Csak egyszer voltam otthon — válaszolta kézfogás közben —, mint olasz partizán, Debrecenben. Elég kockázatosan értem vissza Triesztig, onnét egy tengeralattjárón Bariba. Később is akartam menni, hazamenni, mikor gyereket vártunk, mert otthon akartam Csurgón bejegyeztetni az anyakönyvbe, de közben meghalt a feleségem. Semmit se tudtam erre mondani. — Hogy valamire szerény lehet-e az ember — csúsztatta mellényzsebébe a szemüvegét —, ez nagyon jó mondás! De álszerény se legyen az ember, mert arra nincs szüksége . . . Beszélgetés a kertben Nehezen indult, s mindjárt az elején elelakadt a társalgásunk, hiába próbálta a „riporteri" gátlásomat feloldani, miután bevallottam, hogy ez az első nyilvánosságnak szánt interjú életemben, amikor nekem kell kérdezni. Tekergettem a fejem jobbra-balra a szokatlan szereptől, néztem a vadszőlő tarka leveleit, a Protest-sorozat félbemaradt betonalapzatát, gyönyörű és nemes arcú élettársát, egy erdélyi magyar asszonyt, annak látogatóját, egy ausztráliai, magyar származású pszichológusnőt, akik a kerti széken susogtak, s közben kalandos élete ismert epizódjait idéztem eszembe — a Bauhaus indító iskoláját, a via Flaminián való begyaloalását Rómába, amit Szerb Antal örökített meg, vakmerő partizánmegbízásait, és sok más „kalandját" életének — amit vagy tőle hallottam vagy róla, de az is lehet, hogy olvastam valahol. Mélytengeri búvárkodásának egy már-már tragikussá váló epizódját például, mikor elromlott stopperórája miatt napokig élethalál közt lebegett, megsűrűsödött a vére, hátgerincoperációját, ami merev és katonás járásának természetes magyarázatául szolgál, hisz, mint mondotta, „utána újra tanítottak járni", s végül jelentős pályaindító sikerét Róma „kapuja", a Termini pályaudvar 125 méteres frizére kapott megbízatását. — Azt hiszem — mondtam ki szorongásomat feloldandó — én a maga portréját nem tudom megcsinálni anélkül, hogy nem ismerem, csak fotókról ismerem az elérhető szobrait és munkáit. Mosolyogva értett velem egyet ebben és felajánlotta, hogy elvisz a Kis-Stadion elé és megmutatja az Erdészeti Minisztérium számára készített bronzkapuját is, minthogy a többit ismertem. Mindez nem segített volna, ha nem találja ki zavarom fő okát, s miután a nők bevonultak a szobába a kertből, halkan így szólt: „megmondhatta volna nyugodtan, hogy magát is feszélyezi!" — rágyújtott egy Gitane-ra és így folytatta: A. Tot: Feltételezem, hogy jogos a gyanakvása. R.: Úgy sejtem, maga szereti Jack Londont és Hemingwayt? A. Tot: Valóban szeretem mind a kettőt. (Később.) De az utóbbi években kevés időm marad az olvasásra, inkább csak a kortársaimat ismerem. R.: Mert ilyen adatok is kellenek nekem a portréjához. A. Tot: Ha kellenek, elmondhatom, hogy élete utolsó éveiben több napot töltöttem Hemingway-vel Fernanda Pivano házában, akinek én is vendége voltam akkor. Férfias író volt. Ma nagyon sok a féminin és a . . . hermafrodita, nem gondolja? R.: Örülök, hogy magában is van gyanakvás az irodalmárok iránt. Mellékesen, Hemingway-ről jutott eszébe, hogy újra töltsön? A. Tot: Hát, igen! Akkor már nagyon ivott. De, ha nem ivott, rettenetesen szomorú és hallgatag lett; ilyenkor tapintatból vissza is vonult a szobájába, nem jött le az emeletről. R.: Ha már közös az interjú, megmondhatom, hogy nem tartom olyan nagy írónak. Mint például Faulknert. A. Tot: Én se. R: Ők azonban még nem hermetikusan elzárva, és górcső alatt vagy a filozófia lombikjában figyelték hőseiket, elszakítva őket természetes élet- és társadalmi reakciójuktól. Ez medikus-szintű stúdium. Ezen a tudományos kutatás is túl van már, legalábbis Sellye szerint. Még Hemingway is, aki kalandként csinálta végig, amit Jack London „véresen", csak annyira stilizált, hogy . . . A. Tot: Nem igazságtalan vele? R.: Kalandon igazi kalandot értek, aminek tétje van. Különben ő nekem már hagyomány. A. Tot: Aha. Kibújik a szög a zsákból. Szóval az új tagadja a régit? R. (mint akit rajtakopnak, hogy miért nem tárgyilagos): Még csak akarja, még csak elméletben tagadja, mezsgyén állva a hagyomány és az új vitájában. Nem szeretné elődeit elveszíteni, illetve „elvesztve szeretné őket megőrizni", de úgy, hogy ne legyek szomorú s hallgatag életem végén. A. Tot (felsóhajtva): Kívánom magának, fiam! De ez a fél pohárka azért nem fog megártani, hűvös van már itt a kertben. R.: Előbb kimondom, amit a művészetről gondolok, hátha egyetért vele. A. Tot (játékosan): És ha nem?! Ez olyan köztársaság, ahol többféle felfogásnak és véleménynek is helye és tere van. R.: Az érettség és a társadalmi demokrácia bizonyos szintjén az ember számol azzal, hogy ellentmondhatnak neki, így is fogalmaz, tudván, hogy nem ő a pápa Rómában, csak látogató itt. A. Tot: Már XXIII. János se így, ex cathedra fogalmazott, mikor dialógusra szólította fel a papjait a materialistákkal és nem elzárkózásra tőlük. R.: A művészet látomás, mely mögött valamilyen világkép kell, hogy legyen, valamilyen filozófiai, etikai, gondolati rendszer, mint láthatatlan tartó oszlopa a teremtett „világ"-nak. Ha mindenben nem érthető is ez a világkép, annyi elvárható tőle, hogy „érezhető" legyen . . . a rabok vagy a börtönőrök pártján áll-e a művész. A. Tot: Egyetértek, a kiegészítéssel is. R.: Ennek nagyon örülök, mert ez a lényege az én „elvárásomnak" . . . társalgási megfogalmazásban. A. Tot: A kérdés, hogy ebből milyen konklúziót vonunk le: én, maga, mások. Igaz? R. (bólint): Magáé a szó. A. Tot: Elakadtunk. Mert én nem nyilatkozom, hanem kérdeznek. R.: Nekünk a kérdést is és néha a feleletet is úgy kell . . . kellene kitalálni, ámbár Csehov szerint jól kérdezni is nagyon nehéz. Igaza van. (Később:) Nem segítene? A. Tot: Kanyarodjunk vissza talán a gyanakvására, amiről feltételeztem, hogy jogos. Mégis, mire gondol? Egyes művekre vagy életművekre? Izmusokra? R.: Inkább némely nyilatkozatokra, melyek abszolút érvényre tartanak igényt, mint uralkodó tézisek, vagy ellentézisek a múlt és jelen művészetének értékelésében, illetve a jövő feladatának a megfogalmazásában. Az én helyzetem persze könnyű és kényelmes, mert mint műélvező, korokkal és stílusokkal ismerkedő jöttem Rómába s nem mint egy szobrász, aki tanulni akar. Bevallom, még a barokk se olyan ellenszenves nekem, mint gondoltam . . . ha az eredetét nézem. A. Tot: Az eredete nekem se. R.: Kassák szerint, akit én nagy költőnek és teoretikusnak tartok, a régi és az új művészet közt áthidalhatatlan szakadék tátong, széles senkiföldje terül el. Mi erről a megnyilatkozásról a véleménye? A. Tot: Elég széles ez a „senkiföldje", higgye el! Amikor legutoljára Amerikában jártam, a Kennedy-emlékmű megrendelésekor, összetalálkoztam a hotel halljában Dalí-val, aki meghívott a kiállítására. Udvariasságból, de nem művészete iránti kíváncsiságból, el is mentem. Első produkciója az volt, hogy a már előre mennyezetre szereltetett székbe kötöztette magát és fejjel lefelé festett. A másodikat már az újságból olvastam csak: egy kirakatban rögtönzött, alkalmi nézők és fotoriporterek lencséjétől kísérve, majd rögtönzése befejeztével . . . altestével áttörte az üveget s minden sérülés nélkül esett az utcára. Amerikában ezt nagyobb teljesítménynek értékelték az újságírók, mint amit elég kényelmetlen helyzetben, fejjel lefelé mázolt a vászonra. R.: Olvastam Breton véleményét róla és nem nagyon csodálkozom a „fejlődésén". A. Tot: Ismerem az impresszárióját, egy olaszt, s ha azt mondom, hogy ezt az „áttörést" minden fotoriporter megörökítette s utána minden rögtönzése borsos áron elfogyott, akkor ehhez semmit se kell hozzáfűznöm. R.: Nem. És azt is értem, hogy miért mesélte el. Az ilyen rögtönzéseknek semmi közük nincs Bartók vagy Brancusi „rögtönzéseihez". A. Tot: Örülök, hogy érti, amit mondani akartam, mégis hozzá kell tennem: Brancusit, ezt az általam nagyon tisztelt jelentős és nemes öreget, a modern szobrászat atyját csak az utolsó években ismerték el hazájában, Romániában és hát Bartóknak is el kellett hagynia Magyarországot, miközben náluk és nálunk is az akrobatáknak csinadrattázott a sajtó, a régi és az új „senkiföld"-jén. R.: Ha jól értem, a „senki föld"-je az ön megfogalmazása szerint olyan terület, amit a modern művészet területi jussából sajátítanak ki a mutatványosok. A. Tot: Jól érti. R.: Ahelyett, hogy a hagyománnyal birkóznának ezen a gyepűn. A. Tot: Attól félek, a konzervatívok elnézik, hogy ezt a területet ők bitorolják az újak helyett. R.: Láttam Brancusi kiállítását a Modern Múzeumban és le is fordítottam egy naplójegyzetét abból a korszakából, amikor egyszerű idomait faragta, mert meglepően összecsengett bennem Petőfi egy megnyilatkozásával: „Akiben egyszerűség nincs, semmi sincs." Brancusié viszont nyers fordításban valahogy így hangzik: „Nem az egyszerűség a művészet célja. De egyszerűség nélkül nem érthetjük meg a lényeget." A. Tot: Szép, és igaz mondás mind a kettő. R.: Semmi disszonanciát nem érez a kettő között? A. Tot: Semmit. Ha az egyszerűséget nem tévesztjük össze a szimplifikálással. R.: Igaz. De hogy nézzük akkor a barokkot? A. Tot: Michelangelo erős barokk, Rubens édeskés, benne már elveszik a struktúra, helyét a hús és a drapéria foglalja el. Ez nekem olyan ellenszenves, mint a gigantikus, álheroikus gipszszobrok, amiket a Nagy-Stadion mellett láttunk. A modern szobrászat — ellenbarokk. R.: Hogy értsem ezt? A. Tot: A barokk valamikor erőteljes natura volt, eredetében, aztán közönséges csevegés lett. A modern művészet megőrzi a barokk dinamizmusát, de leszedi a dolgokról a lényeg felé haladva . . . a feleslegest. Ez persze kicsit elméletiül hangzik. Ismeri Mondrian három fatanulmányát? R.: Nem. De sajnálnám, ha itt megtorpanna beszélgetésünk dinamizmusa, ezért engedjen meg egy számomra fontos kérdést, hátha sikerül később rávennem arra, hogy egy saját szobrán magyarázza meg nekem, ami valóban elméleti kicsit. A. Tot: Nézze meg a „Föld fülét". Az egy ellenbarokk szobor, ott áll a bejárat mellett, balra. De arra ne számítson, hogy én megmagyarázom, nincs is rá szüksége. R.: Feltételezése megtisztel. A. Tot: Ne ravaszkodjon! Fiam lehetne, ne ravaszkodjon velem. Nagyon is tudatosan kérdez maga. R.: Csak önreklámozás végett csinálom ezt az interjút. A. Tot (mosolyogva): Jó, jó! Az idő pénz a kapitalizmusban, térjen rá arra, ami érdekli. R.: Elébb egy kerülőt, hogy a jellemzésnek megfeleljek. A. Tot: Kerüljön egyet, de előtte igyon nyugodtan, vagy azt várja, hogy én töltsek? R.: Nem várom, és ne is töltsön, mert jobb, ha tiszta a fejem. Az uralkodó európai filozófiákhoz való viszonyáról, a szocializmusról, a katolicizmusról és az egzisztencializmusról akarom hallani a véleményét, minthogy úgy sejtem, hogy a művész ars poeticaja és világnézete között van összefüggés. A strukturalizmust nem ismerem. A. Tot: Én sem, tehát ezt hagyjuk el. Szocialista vagyok, de ismerem Sartre-t, s tanúja voltam egyszer Genfben annak, hogy Jaspers az Istent hívta segítségül Lukács György egy bejelentése ellen. Fiatalon lettem szocialista meggyőződésű, előtte protestáns magyar voltam. R.: Én katolikus, tehát még mindig szemben állunk egymással, mert szerintem a protestantizmus a katolicizmus revizionizmusa. A. Tot (felnevetve): Ezért hagyománytisztelő maga, és ezért protestálok én sorozatban a Homo mechanikában, a Fajvédőben, az Őfelsége a Kilowatt-ban még ma is. R.: Az elidegenedés ellen protestál, elidegenedve nonfiguratív szobraival? A. Tot: Az elidegenedés és a fasizmus továbbélő maradványai ellen. R.: Azt már meg se kérdezem, hogy a régi szobrait is hazahozza-e, úgy gondolom, hogy abból, amit a barokk művészetről mondott, eröltetés nélkül le lehet vonni azt a következtetést, hogy maga nem tagadja, illetve veti el sommásan a hagyományos művészetet, „elméletileg" sem. A. Tot: Hogyan vethetném el, illetve tagadhatnám a múltat, ha nem ismerem alaposan? Ez üres tagadás lenne. R.: Aki szabadverset ír, előtte tanulja meg a verstant? A. Tot: Igen. Hogy hitele legyen a szabadverseinek. R.: Nem konzervatív felfogás ez? A. Tot: Konzervatív? R.: Magának mondjam, aki pusztán született, hogy más egy fogatot hajtani s más egy autót kormányozni? Mert szerintem a két „technikának" egymáshoz semmi köze nincs. A. Tot: Van. A közlekedési szabályokat mind a két vezetőnek meg kell tanulni, még a gyalogosnak is. R. (mint gyalogos műélvező): Visszatérve az elidegenedés igaz jelenségére és divatosan gyakran használt kifejezésére, hogy értelmezi maga ezt a fogalmat, illetve hogy értékeli Kafkát? A. Tot: Becsülöm, de szívesebben harcoltam és harcolok a szörnyei ellen ma is, mint a svábbogárrá változott hősei ellen. (Felemelt ujjal:) Elismerve, hogy a svábbogarak és a poloskák ellen szintén nehéz védekezni. R.: Ha most egy hagyományos szobrász ülne magával szemben, hogyan győzné meg arról, hogy a dűlőúton lemarad korától? A. Tot: Sehogy. Vagy meggyőzi magát, vagy nem. Vagy meggyőzi a modern művészet, vagy szembefordul vele, nem veszi tudomásul, mert csak annak a vadhajtásait látja, mint a New York-i kispolgárok. R.: A nagy stílusok, gótika, renaissance, egységes világképet sugalltak koruk emberének, lehanyatlásukig legalábbis, van-e a XX. század képzőművészetének ilyen meghatározó stílusa vagy eklektikusnak tartja. A. Tot: Nincs. Eléggé eklektikus. De valamikor meg fogják azért határozni. R.: Kinek a társaságában és közelében élne legszívesebben, ha megválaszthatná művész szomszédait? A. Tot: Brancusi, Henry Moore, Arp. R.: Picasso? A. Tot: Jelentős, de lezárt életmű, szerintem. Engem a tűzijátékban nem a durranás érdekel különben sem, én azt nézem, hogyan nyílik ki. Ezt általában is mondom. R.: Felelne-e nekem arra, hogy milyen indítékok, társadalmi, pszichikai s művészi felismerések játszottak abban szerepet, hogy non-figuratív szobrokat kezdett csinálni, illetve milyen szerepe volt ebben az építőművészetnek, mint a szobrászathoz legközelebb álló testvérművészetnek? A. Tot: Megpróbálok konkrét lenni, de a szubjektív feltételeire ennek nagyon nehéz felelni. (Elgondolkozva:) Hozzájárult ehhez minden bizonnyal jó adag elteltség a régi fejekkel és formákkal és némi emberiszony is. De legfőképpen a tér, az új terek késztettek a hagyományos művészettel való szakításra. A kérdése másik felét ezért érzem az új szobrászat feladatai szempontjából nagyon lényegesnek. Én a múzeumi szobrászatot gyűlölöm, az örökváros dugig van ilyen épületekről leszakadt, föld alól kiásott szobrokkal és torzókkal. Jönnek a turisták, vannak, akik helikopterrel érkeznek csodálni ezeket. És mint a sznobok a régi nagy mestereken, fintorognak a mi erőfeszítéseinken. Ne csodálkozzék, ha ettől dühbe jövök. R.: Nekem is torzómérgezésem von már. A. Tot: De a fiatal szobrász tanulmányozza még ezeket is a nagy mesterek mellett! Ezek átlátszó statikáját, bonyolultabb drapériáját, nem bánom, még a görög klasszicizmus kánonjából született fejeiket is, de ne tanuljon tőlük. Én szerintem sokkal többet tanulhat az archaikus szobrászatból, mert az ma sem befejezett. R.: Beleértve a primitíveket is? A. Tot: Őket is. Mert az ő szobrászaik jobban lényegre törők voltak, mínt a naturalista emlék- és éremplasztika, áttekinthetőbbek, erősebb volt a struktúrájuk, szorosabb kap-csolatban voltak a kozmosszal, szóval tágabb volt a horizontjuk. R.: Az Ön által nagyra becsült Moore a szabadban komponálja szobrait, előre kiválasztva számukra a természeti környezetet. Maga viszont elég gyakran dolgozik építészekkel, milyen alkalmazkodást kíván ez a szobrásztól? A. Tot: Én mindig megpróbáltam egyenrangúan alkalmazkodni, figyelembe véve a külső vagy belső teret az együttműködésnél. Akár Nervivel dolgoztam, akár mással! Akár egy tengerjáró hajó lépcsőjének a díszítésén, akár egy építészeti hibát kellett kiküszöbölnöm, mint az Erdészeti Minisztérium bronzkapuja esetében. A plasztika lehet alkalmazott és önálló is. R.: Mit szólna, ha valaki a Termini frízét iparművészetnek, építészeti dekorációnak tartaná? A. Tot: Ha nem degradálóan használná ezt a kifejezést, semmit sem szólnék. A szobrászat évszázadok óta dekorálja az építészetet. Giotto is dekorált, sőt illusztrálta a Scrovegni kápolna falait Padovában, alkalmazkodva kora nagyon is kötött vallásos témájához és színkánonjához. Aki ismeri a homlokzatot, a pályaudvar bejáratát, talán elismeri, hogy én is jól alkalmazkodtam. R. (elismeri). A. Tot: De miért lenne iparművészet ez? Azért, mert nem naturális figurákkal, utasokkal, vonatokkal népesítettem be a felületet, akiket ezrével láthat a pályaudvar előtt, hanem a vasút hegyeket-völgyeket átszelő absztrakt jeleivel, számolva a nappali és esti fényhatásokkal is? R.: Sok mindenben változtatta meg válaszaival véleményemet a modern művészetről s az ahhoz való közeledésről; köszönöm a válaszait. Végezetül arra kérem, hogy mondjon valamit, amit az élet- vagy művészeti tapasztalataiból leszűrt magának, ami . . . jól „zárná" le ezt a beszélgetést. A. Tot: Őszintén megmondom, nem tudom, hogy mire gondol. R.: Ismeri ezt a népdalt: Folyik a víz és áll a part? Így folytatódik: Marad a név, s mi elmegyünk. Cseremisz népdal. A. Tot: Gyönyörű s mélyértelmű a szövege. Ilyent mondjak?! R.: Adhat jótanácsot is. Egyszer egy jelentős mesterünk azt mondta nekem: Úgy írj, mintha minden írásod a végrendeleted lenne. Igaz, annyira beijesztett ezzel, hogy jó ideig semmit se írtam. A. Tot: Miért kell lezárni egy riportot? R.: A szobrokat is be kell fejezni. (Később.) Mondhat váratlant és szellemeset is, mint amit például Cocteau válaszolt az egyik cseh újságírónak, mikor az megkérdezte tőle, hogy kit tart a század első fele legmodernebb francia prózaírójának. A. Tot: Proustot vagy . . . Gidet? R.: Martin Du Gard-t tartotta . . . a nyilatkozatában. A. Tot: Talán azt válaszolnám egy ilyen kérdésre, de ezt azért hagyjuk még függőben, hogy „dolgozz, fiú, minden szobrodon olyan izgalommal és szenvedéllyel, mintha mindegyik az első munkád lenne". R.: Hiszen akkor maga, a példáját tekintve, a hagyományos művészet mellett agitál? A. Tot (elértve a tréfát): Azt hiszi, hogy az én hagyományos szobraim annyira hagyományosak? Hiszen akkor maga a hagyományos szobrászatot sem ismeri. R.: Ez legyen a zárómondat? A. Tot: Elfogadom a javaslatát. Vendégségbe indul valahová, beültet a kocsijába. Legalább 140-es tempóban megyünk a szűk római utcákban. A Corso Vittorio Emanuele sarkán hirtelen lefékez, én is „fékezek" vele. Észreveszi, amint visszahúzom és fellazítom a lábam, ő is elmosolyodik, én is. Úgy látszik, nagy sebesség mellett is lehet időben fékezni.