Amerigo Tot – Tóth Imre a világhírű szobrász dolgozni szeretne szülőhazájának

Az utóbbi hetekben több hazai folyóirat érdekes cikket közölt a Rómában éő, világhírű szobrászrnűvészről: Amerigo Tot-ról. »Neve már híressé vált Itáliában, Európában, tengereken túl, és lassan idehaza is« — állapítja meg a Valóság januári számában a Római látogatás Amerigo Totnál című, magnetofonra is felvett interjú. Szauder József irodalomtörténész Ciprus és obeliszk című, esszégyűjteményében tanulmányt írt Amerigo Totról, és benne felidézte azt a néhány sort, amelyben Utas és holdvilág című regényében Szerb Antal jellemezte a fiatal magyar szobrászt, akivel a harmincas években a római Collegium Hungaricum-ban ismerkedett meg, és aki gyalog jött Drezdából Rómába. »... a Via Flaminán jött be azon az úton, amelyről gimnazista korában megtanulta, hogy mindig ott vonultak be észak felől a győzelmes idegenek. Aztán ide ért fel az első este, a Gianicola-ra. Megvárta, míg a parkból mindenkit kikergetnek és bezárják a kaput. Akkor átmászott a falon és ott aludt egy bokorbon, Róma fölött, lábánál a város. Hajnalban felkelt, levetkőzött és megfürdött az Acqua Paola medencéjében, a klasszikus vizekben. Így vonult be Rómába a hódító. A kis szobrászból talán nem lesz semmi, örök éhezés talán a sorsa és ki tudja, mi. És mégis hódító, csak a hadserege hiányzik.« A tragikus sorsú Szerb Antal szép sorai nélkül ma már nem értékelhetjük eléggé ennek a nagyszerű művészpályának jelentőségét és tanulságait. Tóth Imrét ma Amerigo Totnak hívják, a világ egyik legnagyobb élő szobrászművésze. Bár a művész olasz állampolgár, hiszen idestova harminc esztendeje él Rómában, minden alkalommal magyar származásúnak vallja magát. Külföldön számos művészettörténeti könyv jelent meg róla, a folyóiratok gyakran foglalkoznak sajátos, már a huszonegyedik századot idéző művészetével. Ilyenkor rendszerint az első mondatban hivatkozik magyar származására. A Vita című római képeslap 1963. évi októberi száma többoldalas cikkben méltatja Amerigo Tot művészetét. Az első mondat itt is az ő vallomásával kezdődik: »Csurgón születtem, egy szőlőhegyen Magyarországon, összel, és azt mondják, hogy mustbon fürdettek meg engem. « Ez a Csurgó nevű falu, amelyre, mint szülőfalujára annyiszor hivatkozik, a Székesfehérvártól néhány kilométernyire fekvő Fehérvárcsurgó, a Bakony lábánál. Itt élt kisparaszti sorban családja, de amikor ő született, apja már Budapesten talált foglalkozást. Amerigo Tot — mint a fehérvárcsurgói anyakönyv tanúskodik erről — 1909. szeptember 27-én született. Apja neve: Tóth Imre. Anyja leánykori neve: Naszáiyi Zsófia. Ebből a kis faluból indult el útjára a ma már világhírű szobrászművész, akinek sorsában egy kissé ismét valóra váltak Ady szavai: »Valaki az Értől indul el, S bejut a szent nagy Óceánba. « Amerigo Tot életében az óceán nemcsak jelképes értelmű. A művész egykori nyomorgásának éveiben egy ideig csakugyan matróz volt egy óceánjáró hajón. Nemsokára pedig megint állandóan járja az óceánt. Azaz most már egyik alkotása: harmadik esztendeje dolgozik az olaszok legnagyobb óceánjáró hajójának, a Raffaellónak kilenc emelet magasságú térdiszítésén. Amíg eljutott idáig, a monumentális művek egész sorát alkotta meg. Elkészítette a római Termini pályaudvar homlokzatának százharminc méter hosszú, két és fél méter magas szalagdíszítményét, ezt a modern, csuparitmusú fémplasztikát, aluminiumlemezelvből. Luigi Nervi, a nagy olasz építőművész felkérésére, aki a római Sportpalotát tervezte, elkészítette a Sportpalotában levő diszpáholy tizenhat méter széles, két és fél méter magas mellvédjének művészi domborművét kerámiából és betonból. A római egyetem vegyészeti fakultásának épületében is van alkotása márványsimaságú műanyagból, az acquiliai igazságügyi palota részére is készített két nagy domborművet vasbetonból, Rómában az Olasz Autóklubnak elnöki előszobáját díszíti egy domborműve. Bronzból, rézből, alumíniumból, vasbetonból, kerámiából, műanyagból készíti alkotásait. Művei már nemcsak Európa több városában láthatók, hanem egyik-másik megtalálható a tengeren túl is, így az építészeleg legmodernebb új fővárosban az Oscar Nietneyer tervezte Brasilia városában. Amikor hazájából kilátástalan helyzete miatt Amerigo Tot vándorútra kényszerült, a dessaui Bauhausnak, abban az időben a legmodernebb művészeti iskolának lett tanítványa, a többi közölt Moholy Nagy Lászlótól és Paul Kleetől tanult. Ide tért vissza Párizsból is, majd Hitler hatalomra jutása után a Bauhaus sorsa is megpecsételődött és Tóth Imrének is menekülnie kellett így jutott sok vándorlás után Ausztrián át Itáliába. A második világháborúban olasz partizánként vett részt a felszabadító harcokban. Jó barátja a kominunista Renato Guttuso, Olaszország egyik legnagyobb festőművésze. Érdekes művészegyéniségéről a napokban két ifjúkori budapesti barátjával beszélgettem. Egy grafikusművész, Szűcs Pál, aki képzőművészeti munkáival külföldön oly sok sikert aratott, így elevenitette fel emlékeit róla: — Együtt jártunk az Iparművészeti Főiskola grafikus osztályára. Helbing Ferenc, Haranghy Jenő és Weichinger Károly tanárok tanítványa volt. Harmadéves főiskolás korában részt vett egy baloldali diákmozgalomban, eltűnt a szemünk elől vagy fél évig. Otthon konfliktusai támadtak, lebukása után az iskolában is rossz szemmel nézték. Később Berlinből je-lentkezett. Eleinte még hallottam néha hírt róla, elküldte egyik-másik németországi baloldali lapban megjelent rajzát. Aztán sokáig nem tudtam semmit róla. Szűcs Pál feleségével — aki maga is grafikusművasz — 1962 őszén meglátogatta az akkor már világhírű szobrászművészt. — Végtelenül megörültünk a találkozásnak. Imre lenyűgözően kedves volt. Ekkor láttam, mennyire szeretik új hazájában. Jellemzésül elmondok egy esetet. Egyik napon autóján elvitt az Amalfi-tól néhány kilométerrel délre fekvő Vietri nevű kis faluba. A falu egész lakossága kerámiával foglalkozik. Imre a háború után négy évig volt a falu művészeti vezetője. Amikor megérkeztünk, a falu apraja-nagyja köréje gyűlt, és arra kérték, költözzék végleg hozzájuk, hogy megválaszthassák a helység polgármesterének, mert az csak ottani lakos lehet. Egy másik ifjúlkori barátjával is beszélgettem róla. Barátságuk ugyancsak az Iparművészeti Főiskolában kezdődött. Zöldy Emiltől, a Középülettervezó Vállalat Ybl Miklós-díjas létesítményi főmérnökétől is érdekes epizódokat tudtam meg: — A harmincas években Tóth Imre részt vett a tervezett Madách-emlékmil pályázaton. Véleményem szerint a legszuggesztívebb hatású pályaművet ő készítette. Munkája az akkori közízlésnek természetesen nem felelt meg. Ez a hazai értetlenség és semmibevevés is késztette őt további vándorlásra. Az akkori zsánerkép felfogással ellentétben, Ádámot és Évát szimbolikus földgolyón ábrázolta. A földgolyó átméróje körül-belül nyolc méter lett volna. Az emlékművet a Döbrentei téri parkban állították volna fel. A mozdulat szépségét, ahogyan Ádám Éva kézét fogja, most is élményszerűen magam előtt látom. Zöldy Emil főmérnök, akinek nevéhez fűződik Komló szocialista város rendezésének és több épületének megtervezése, jelenleg is nagy munkán dolgozik: az ő tervei alapján építik meg Gödöllőn az Agrártudományi Egyetem új épületeit. Hat már el is készült. Ezzel kapcsolatban érdekes tervet hallottam tőle: — Sok év után, 1963 tavaszán találkoztam újra Rómában Tóth Imrével. Egyik csodálatosan szép, hatalmas domborműve, amelyet Rómaban láttam, adta a gondolatot nekem, hogy az Agrártudományi Egyetem gödöllői új központi épületének aulájába ilyen jellegű domborművet képzelnék el. A száznyolcvan négyzetméter területű, vörös és sárgaréz dombormű a mezőgazdaság történetét ábrázolná, a faekétől a korszerű művelésig. Felvetettem előtte ezt az elképzelésemet. Szívesen vállalná ilyen mű elkészítését: tudja, hogy szülőhazájának egy monumentális alkotással tartozik. Örömmel vállalná, annál inkább, mert mint egykori falusi gyerek, soha nem szakadt el a mezőgazdaság szeretetétől. Tóth Imre kijelölését kértem a Képzőművészeti Alaptól erre a munkára. Úgy vélem, hogy műve a hazai művészetben új szint jelentene.